A XORX

Szerepeltem a Garfieldban!!!!

Igaz, hogy csak statisztaszerep volt, de akkor is.

Mostantól hívjatok A FÉLELMETES GUMIPÓKNAK! 

Konga Futam

Lassú, kimért mozdulatokkal kanyarodok rá a 7-es főútra, és Budapest felé veszem az irányt. A nyári hajnal erős fényei áttörnek a szántóföld melletti fák ágai között, és barátságosan cirógatják nyúzott képemet, miközben tétova mozdulattal lehajtom a napellenzőt, hogy az előttem kanyargó útból is lássak valamit.
Párszáz méterre egy Fiesta cammog kényelmesen. Miközben mögé érek, a mai tennivalók garmadáját futtatom cikóriakávéval turbózott agyam recsegve dolgozó merevlemezén: gyorsnyomdába, onnan leszállítani az anyagot a megrendelőhöz, utána elmenni egy mintáért a pólónyomókhoz, ja és a cégbíróságon ki kell kérni pár darab, valakik által nagyon fontosnak gondolt papírfecnit, amik persze nekem fognak súlyos ezresekbe kerülni.
Miért mindig én fizetek érte, ha egy hivatali bürokrata egy fejléces vécépapírt böngészve úgy gondolja, hogy jót tesz nekem egy áttekintő kirándulás néhány további hivatalnak nevezett állatkertbe, ahol szinte tökugyanazokat az állatfajtákat látni, fejléces vécépapírokkal körülvéve. Az egész rendszer egy nagy központosított mellékhelyiség, mégse tudja egyikük se, mire kellene használni a telenyomtatott iratok garmadáját. Szívesen megmutatnám egyik-másik büro-majomnak, hogy hol és mit töröljön ki vele…
Mi a fenét csinálok én itt 40-el emögött a tragacs mögött?
Mélázásomból ébredve kivágom az indexet és átkergetem a Vectrámat a szembejövő sávba. Pár pillanat múlva újra szabad előttünk az út, de Bejgli monoton, bár vidám duruzsolása ismét elkezdi tompítani az agyam. Hirtelen mozdulattal kapom ki a CD lejátszó előlapját a kesztyűtartóból és bekattintom a helyére. A rádióban valami ezeréves táncdal megy. Jó, jó, de már a könyökömön jön ki, arról nem is beszélve, hogy túl lassú. Ide valami olyan kell, ami felráz, mint a centrifugában felejtett traubis palackot. A fél szememet az úton tartom, miközben pár percnyi kesztyűtartóban kotorászás után előhalászom a csodakék, zipzáras CD tartót.
Az úton épp utolérek egy kacsázó traktort. A földdarabok pont úgy válnak le az óriási barázdált kerekekről, mint ahogy a bolhák ugrálnak le a nagydarab morc kutya hátáról a tomésjerryben. Előzés közben az egyik kezemmel visszaváltok, a másikkal a kormányt fogom, a szememmel az utat nézem, úgyhogy más nem marad, a fogaimmal ragadok ki találomra egy korongot a tartóból. A mutatvány mégsem elég jó a Cirque du Soleil műsorába, mert sajnos a lejátszóba illesztéshez azért szükségem van a felszabadult váltókezemre is.
 Ismerős dallamok csendülnek fel. Emil és Rulez jazzes taktusai kezdenek a fülembe mászni, de mikor Hajós Andris kezd macsó brummogással dalra fakadni rátapadok a továbbléptető gombra. Bocs Bandi, most nem rád van szükség.
Egymás után léptetem a számokat és már-már kezdek beletörődni, hogy volán mögött alvás és dekoncentráltság általi halálra leszek ítélve a sok nem tetsző, nem ideillő, nincskedvemhozzá, túl lassú, túl monoton, fújezhogykerülerreacdre szám miatt, amikor a korong végén egy elfeledett dallam nyitóhangjai töltik be a hangszórókat. Rögtön rádöbbenek, hogy tudat alatt pont ezt kerestem. Nem is rémlik, hogy felkerült valamelyik autós MP3 CD-re ez a szám, és mivel nagyon a végén van a programnak, sosem jutottam el odáig, hogy véletlenül meg is hallgassam. Persze felismerem mi az, hiszen én másoltam fel. Filmzene volt és annak a bizonyos filmnek határozottan hipnotizáló hatásúvá tette számomra azokat a jeleneteit, amik mellé szánták. Anno minden követ megmozgattam, hogy valahogy megkaparinthassam.
A kezdetben halk digitális morajba vegyült női hang hallatán feláll a szőr a karomon. Egy pár pillanat és bejönnek dallamba az ütős hangszerek, amik egyre hevesebb, egyre erősebb, egyre gyorsabb tempót diktálva átveszik az irányítást az agyam, a testem, a lelkem felett. Szívem egy ütemre dobban a zene ritmusával, amint a digitális dobok és a frenetikus kongaszóló egymással versengve kergetőzik a jobb és baloldali hangszórókban ide-oda, ide-oda.
Hanyatt dőlök az ülésben és egy pár másodpercre behunyom a szemem. Minden porcikámat átjárja a rám törő hangulat. Lassan újra kinyitom és rámeredek az előttem húzódó üres és egyenes útszakaszra. Gondolkodás nélkül visszaváltok és tövig nyomom a gázpedált. Mélyen lesüllyedek az ülésben a kormány mögé, amit egy gyors felváltás után újra két kézzel fogok. A sebességmérő mutatója és a fordulatszámmérő, lassan de határozottan emelkedik, ahogy a dízel motor nyelni kezdi a gázolajat. Az út menti fák sebesen suhannak az út oldalán és vaku-villanásokká változtatják az egyre feljebb kúszó nap fényét. A kongaszóló üteme is felgyorsul, simán lehagyja a Vectra gyorsulási képességét és mágikus hatalmával szólít, hív, hogy kövessem. A dízelmotor lomhán felpörög , a sebességmérő tovább araszol a műszerfalon, de a digitális dobok nem elégszenek meg ennyivel. Gyorsabban! Gyorsabban! Kiáltják a fülembe a mély és magas hangfrekvenciák, és nekem engedelmeskednem kell. Tétova mozdulattal nyúlok a kormány és a műszerfal közti alig látható apró mélyedésbe és felbátorodva, immár határozottan pöckölöm fel az ott megbújt kapcsolót.
A kormány majdnem kiszakítja a kezemet, ahogy a kocsi rándulásától belepréselődök az ülésbe. Mintha rakéták robbannának a motortérben, éles sivító hanggal pörög fel a fordulatszám. Számomra ismeretlen ritmushangszerek ütemére remeg körülöttem a levegő. A látóterem összeszűkül, az út menti fák elmosódnak, az út előttem kontrasztos, digitális térré változik.  A dobokat a csontjaimban érzem, adrenalinnal turbózott vérem már rég a zene őrült száguldásával ömlik a mélyhangok dübörgésére rezonáló ereimben. Az ülés lejjebb ereszkedik velem és szorosan tartó párnázott merevítéseket növeszt. Előttem a műszerfal egy pillanat alatt kifordul magából és villódzó digitális műszerek százait vetíti a szélvédőre. Még az áttetsző ikonok és vektorvonalak is a ritmusra pulzálnak. Száguldás közben érezhető, hogy az egész autó változik körülöttem. A tető sokkal lejjebb ereszkedett, szinte fekszem a hátamon, de mégis tökéletes a rálátásom az útra, amit most digitális segédkörvonalakkal és információáradattal kiegészítve látok magam előtt. A visszapillantó tükrök belesimulnak a karosszériába, a hátsó szélvédő eltűnik a hátsó ülésekkel együtt és belesüllyed az összezsugorodó csomagtartó maradékába. A tengelytáv összeszűkül, a kerekek kiszélesednek, és hiába kanyarog most már előttem az út, az átváltozott járgány a száguldás ellenére is simán és stabilan fekszi az aszfaltot.
A dobok ritmusára veszem a kanyarokat. A pár perccel ezelőtti álmosságnak nyoma sincs, hiszen minden koncentrációmra szükség van, hogy az úton tudjam tartani a megveszett ördögszekérré változott Bejgli nevű szelíd autócskámat.
A szelídségnek persze már nyoma sincs. Drága egyetlen kocsim kétséget kizáróan nagyon élvezi a változást. Pár másodpercenként előzünk meg lomhán haladó járműveket, nem egyszer centiméterekre elkerülve a szembe jövő forgalmat. Biztos vagyok benne, hogy belőlem csak egy halvány villanást látnak maximum.
A zene örjöngésbe kezd. Az ütős hangszerek mögül tompa keleti dudaszó hipnotizáló hangja dereng át, és érzem, hogy minden igyekezetem ellenére a ritmus lassan eltávolodik tőlem. Leelőz, magamra hagy és új játszótárs után nézne, aki jobban bírja az őrült tempót. Bejgliből és belőlem egyszerre tör fel a féltékeny indulat. Jobbra tőlem a műszerfalból kipattan egy panel és közvetlenül a jobb kezem mellé ugrik egy neonkék színnel villogó gomb. Körülöttem a kocsi belseje bíborszínben kezd pulzálni és veszélyt jelző szirénahangok próbálnak érvényesülni a koncerttermeket megszégyenítő instrumentális hangorkán közepette.
Rácsapok a gombra és felrobban körülöttem a világ. A kocsi hátuljából jövő irdatlan erejű robaj egy pillanatra két vállra fekteti a digitális dobok mindent betöltő hangját. Az út kifordul alólam és a szélvédőn át látom, hogy pillanatok alatt messzire emelkedünk a felszínről. Körülöttem a karosszéria hullámzó mozgásba kezd, és csak gyanítom, hogy az atomi szintű átalakulás egy a jelenlegitől teljesen eltérő idegen külsőt eredményez majd. A műszerfalból és az ülésből apró tapadókorongok és gyorsan szilárduló folyadékot lövellő fúvókák hullámzanak elő és matt fekete testhez simuló anyaggal borítanak be a lábfejemtől a nyakamig. Az ülés hátuljából egy mechanikus gépkar tompán fénylő fekete sisakot húz a fejemre, és a következő pillanatban mindenhonnan gégecsövek és drótok fonnak be és kapcsolódnak rám. Szinte eggyé válok a kocsimmal.
Előttem a műszerfal eltűnt, a helyén egy felhőfoszlányokkal teli hatalmas panorámaablak uralja a látóteremet.  Pár pillanat múlva kék derengés mögül előbújó hunyorgó csillagok bukkannak fel, ahogy egyre gyorsulva kitörünk a föld gravitációjából. Bejgli a sisakom belső üvegére küldi a száguldó információáradatot, ami egyértelműen alátámasztja, hogy tényleg elhagytuk a légkört.
A zene ritmusa nem gyorsul tovább.  Elismeri, hogy méltó partnerre és fáradhatatlan követőre talált bennünk az őrült száguldásban.  Kiegyensúlyozott ritmusa körülölel minket és határozott elszántsággal kísér a végtelen űrbe, távol a naprendszertől, távol ettől az univerzumtól… 

- Száguldozunk, száguldozunk? – kérdezi a rendőr.
- Krvnydtmr… - dörmögöm az orrom alá válaszul és közben áthelyezem a testsúlyomat a másik lábamra. Hanyagul Bejgli oldalának dőlve figyelem a szervet, amint az irataim között mazsolázik, és roppant elégedetten dudorászik a bajsza alatt. A társa kicsit odébb a sebességmérő berendezést buherálja.
- Tudja, ezen a héten maga az abszolút rekorder a hetesen. – próbál barátkozni a mérős arc.
- Köszönöm. – felelem. – És jár ezért valami kedvezmény a bírságból?
- Aligha. De ha már itt tartunk, árulja már el: mi vitte rá, hogy ezen az álmos kora reggeli órán kondenzcsíkot húzzon, ráadásul lakott területen. – veszi vissza a szót az iratböngészős bajszos.
-Bejglivel halálra untuk magunkat, úgyhogy betettünk zajkeltőbe egy kis ébresztő jellegű légköri zörejt. – megvonom a vállam. - Kicsit jobban átéltem a ritmust, mint kellett volna.
Látom rajta, hogy nemigen áll össze nála a kép.
- Bejgli? – kérdezi.
- Bejgli.
- Diós?
- Dízel. Turbódízel.
Szúróssá válik a tekintete.
- Hogy adhat ilyen hülye nevet a kocsijának?
- Nem számítottam rá, hogy ennyiből megvilágosul.
Szerencsémre nem veszi nagyon zokon a pimasz hozzáállásomat. Kitartását és erős idegrendszerét őszinte válasszal honorálom.
- A színe alapján kapta. Merthogy bézs. Azaz BEIGE.
- És emiatt lett Bejgli?
- Emiatt.
A műszeres rendőr a felettese mellé lép. Látom rajta, hogy jól szórakozik, mellesleg pedig komplett hülyének néz. Úgy érzem a felettes ez utóbbit még nem döntötte el véglegesen.
- Hát remélem sikerült felébredniük. Drága mulatság lesz. Legalább ötven rugó és minimum 3 pont.
- Piros?
- Micsoda?
- Hát a pont.
- Maga tényleg ilyen hülye vagy tetteti?
Szerencsémre látom, hogy a szeme sarkában már mosoly bujkál. 
- Mit csináljak magával? Ha elveszem a jogsiját még éhen hal nekem. Figyelmeztetéssel elengedni túl nagy bőkezűség lenne. Jócskán túllépte a megengedett sebességhatárt.
Egy pillanatra elmélázok: ha tudná, hogy a sztratoszférát is jócskán túlléptem.
- Hahó! – ránt vissza a jelenbe. – Nem narkós maga véletlenül?
- Nem, csak néha elbambulok.
- Jöjjön rendőrnek! – már vigyorog.
Nem akarom elhinni, hogy ilyen könnyen megúszom.
Egy óriási földdarab miatt nagyot döccen a kocsi alattam és kiesik az összenyálazott CD a számból. Mit is akartam hallgatni? Ja, mindegy csak felébredjek tőle. Ezt a fránya traktort meg már az előző faluban meg kellett volna előzni.

félig IGYK

A mai napot, kis munka után írással töltöttem, és helyszínnek ezúttal a tőlünk nem messze magasodó Bence-hegyet választottam. (Igen, ami mögött szorosan a Meleg-hegy ágaskodik)

A kilátásra nem lehetett panasz és a kedv is megvolt, úgyhogy a végeredmény egy novella, amit nemsokára fel is teszek ide nektek, és lehet rá reagálni, hogy legyen sok visszajelzésem, amiből majd fejlődhetek jól.

Maga a történet egy pár nappal ezelőtti ötletből merítődött, amikor is pest felé haladtomban, a CD-ből áradó muzsika hatására elindult a fantáziám. Biztos közületek is előfordult már valakivel, hogy egy dallam, vagy zene hatására ihletett állapotba került és írnia kellett valamit. Ha volt ilyen, kommentben szívesen hallanék róla

Ki voltunk rándulva

A vasárnapi napot alapvetően pihenéssel töltöttük, aminek a keretében a kora délutáni órákban a passzív kikapcsolódást (szanaszéjjel heverészés tévénézéssel, kómázással, lustizással kombinálva) felváltjuk aktív pihenéssel (akaraterő gyűjtés utáni nyelvlógatós tevékenység). A típus tekintetében ezúttal a kirándulásos fajtájú önkínzási forma mellett döntöttünk, ami alapvetően egy nagyon kellemes időtöltés, kivéve akkor, ha egy sokkal-sokkal kellemesebb rohadtulsemmitnemcsinálást váltunk fel vele. Természetesen percek alatt elmúlt bennünk a gyermeki hiszti és egymást kézen fogva indultunk neki kedvesemmel, a Meleg-hegy távoli csúcsa felé. Úti élményeinket egy rövid beszámolóban osztanám meg veletek.

A Velencei-tó északkeleti részén található a párszáz méter magas Bence-hegy nevű domb, amely mögött a párszáz méterrel magasabb domb, a Meleg-hegy fekszik. A Meleg-hegy szorosan a Bence-hegy háta mögé simul, mintegy nekitámaszkodik a Bence-hegy hátának, sőt alul a völgyben még össze is érnek, mint két szerelmes felszíni képződmény. Ez a megállapítás erős kétségeket ébresztett bennem afelől, hogy a Meleg-hegy nevének bármi köze is lenne a hőmérséklethez, de azért megpróbálom visszafogni magam és nem Homo-dombként hivatkozni a továbbiakban a kirándulásunk színhelyére.
A Homo-domb egyik legfőbb ismertetőjegye, hogy piszok sokat kell gyalogolni a lakásunktól, hogy odaérjünk, és legalább ugyanannyit kell onnan hazagyalogolnunk, és ebbe még nem is számoltam bele, hogy fel kell rá mászni és valahogy le is kell róla jönni. Szerencsére az unalmas kilométerek fogyasztása közben, kedvesemmel kiváló szexuál-pszihológiai témát találtunk, amelynek megvitatása közben az eltelő órák sora csupán perceknek tűnt. A hegy lábához érve, persze mindkettőnket rabul ejtett a természet, és a civilizáció fejlődésének betudható sokadik szexuális forradalom pozitív és negatív hatásairól, hamarosan átváltottunk a hatodikos környezettankönyvek – megtanult és elfelejtett - anyagára.
Meg kell hagyni az erdő sok meglepetést tartogatott számunkra. Új fajokat, érdekes lényeket figyelhettünk meg természetbúvár túránk során, melyek közül talán a leg érdekesebbek a Piroskalpagos Fakockagomba és a Kéktollú Monóposzáta, amelynek csupán egy szárnya van és átható motorzúgás szerű csiripeléséről lehet felismerni. Ezenkívül, az erdőben számtalan helyen megtalálható a rengeteg különböző alfajjal rendelkező Sörösdobozgomba, amely sajnos nem túl esztétikus és a természetbarát kirándulni vágyókra határozottan mérgező, vagy legalábbis idegesítő hatása van.
Ezen látványosságok tanulmányozása közepette jutottunk a csúcsra, ahol a tó partjáról kiválóan középkori várromnak hihető, Westel átjátszóállomásként üzemelő vasbetonmonstrum áll. A tippem szerint minimum félméteres falvastagságú gyönyörű vasbeton épület a régi időkben valószínűleg többször is a vandalizmus áldozatául eshetett, ugyanis a készítők egy elrettentő „MEGRONGÁLNI TILOS” felirattal látták el. Be kell vallanom, hogy én a felirat dacára megpróbáltam elrontani. Nem sikerült.
 A dombról lefelé indulva, egy pár pillanat erejéig kacérkodtam egy alternatív lefelé vezető útvonallal, de a csalánnal és csipkebogyóval teli szakadékon át vezető csapás láttán Krisztió meggyőző érvelésbe kezdett a felfelé vezető ösvényünk használata mellett, ami talán kevésbé gyors és izgalmas, de hosszabb kórházi ápolással egybekötött rehabilitációval sem kecsegtet. Miután megígérte, hogy ha nagyon szeretném, Ő szívesen kitöri a lábamat anélkülis, hogy nyakig összecsipkednének a csalánok mindkettőnket, rövid gondolkodás után beadtam a derekamat.
A lefelé vezető úton szintén akadt látnivaló. Megismerhettük például a behajtani tilos tábla erdei megfelelőjét, amint a városi társaitól eltérően majdnem 100%-os hatékonysággal végzi feladatát, majd találkozhattunk az Erdei Entek tájékozódási-futóversenyének egyik versenyzőjével, aki töretlenül haladt a cél felé, sajnos a mi érzékszerveinkkel nem észlelhető sebességgel.
A domb lábához haladtunkban láthattunk bogárszexet is, amit szemérmesen, bár de megörökítettünk az utókornak. Figyelem a kép 18-as karika kategóriába esik.
Hazáig, már keveset beszélgettünk, inkább ki-kilógó nyelvünk visszatuszkolásával és ólom lábaink emelgetésével töltöttük az időt, hazaérve viszont egy újabb velencei élménnyel gazdagabban, kulancsvizsgálásos tévénézés után ágybaájultunk.
Álmomban egy homokos hegy dugott hátulról egy másik homokos hegyet.
Arra ébredtem az éjszaka közepén, hogy röhögök.

Megkezdődött a velencei nyár

A kora délutáni órákban úgy döntöttem, hogy csendben olvadozás helyett inkább elugrok bicajozni. A part a meleg hétvége hatására persze tele volt tó- és napfürdőzőkkel, és egy idő után rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok képes elég lassan tekerni, ahhoz, hogy a jobbra-balra tekintgetés ne tegye balesetveszélyessé a kirándulást. Szépen leszálltam hát és komótosan átsétáltam a sűrűbb részeken.

A séta egész kellemes volt, csak a bringás napszemüvegem ment tönkre, ugyanis a sok bámészkodásban sajnos összekarcolta a szemem a lencsét belülről.

Ej csajok, ti aztán tudjátok mitől gúvad a férfiszem… nekem is hetekbe telik minden nyár elején, hogy hozzászoktassam magam ezekhez a dolgokhoz annyira, hogy észrevegyem azt is, ha egy csinos lánynak a szeme is szép.

Expert nap

A mai napomat - Drizzt barátom társaságában - a margitszigeti Danubius Thermal & Spa Hotelben rendezett Expert nap-on töltöttem, ami egy számítástechnikai konferencia volt az ugyancsak – és nem véletlenül – Expert nevű számítástechnikai nagykereskedés  szervezésében. Az esemény hajnali 9 órakkor kezdődött regisztrálással, és mivel nem akartam elkésni, kénytelen voltam  éjfél közepén, 6 óra 45 perckor kelni, hogy a 7.38-as éjszakai MÁV járattal pestre utazódhassak.

Jelen pillanatban mondhatom, hogy sikeresen túléltem az egész előadássorozatot, amin pár érdekes apróságon kívül nem tudtam meg semmi világmegváltót, de egy ilyen eseményen nem is ez a lényeg. Délután 5 óra lévén a welcome drinknél és kötetlen társalgásnál tart a program, amit én a szálloda kerthelyiségében töltök jelenlegi kedvem szerint, blogbejegyzésírással. Társaságomul a velem szemben ülő és langyos narancslevet szopogató Drizzt, és  a pingvinruhás fel alá járkáló pincérek tálcáiról zsákmányolt különféle alkoholfajták szegődtek. Sajnos lányok nincsenek.  Úgy látszik az IT-s szakterület csak az SFportal találkozóin hozható kapcsolatba a csinos hölgyekkel.

Na nem baj, piából legalább van sokféle és a kaja felé se lehet panaszom, lévén még nincs vége a rendezvénynek és már túl vagyunk két teljes értékű étkezésen és jó néhány nassólós szüneten. A vacsorához talán már nem is maradt elég szabad lyuk a derékszíjamon.

Az előbb véletlenül kiürült a pezsgőspoharam (a frászt véletlenül…én ittam meg…vagy mégsem?), és amikor felém bóklászott az egyik pingvin, csalódottan vettem észre, hogy csak narancsleveket és ásványvizeket egyensúlyoz tálcában végződő jobb kezével. Érdeklődő pillantásomat tökéletesen megértve, megkérdezte mit óhajtok. A sikeres információcsere után – ahogy egy ilyen informatikai rendezvényen elvárható – rögtön intézkedni kezdett és egy elegánsan diszkrét mozdulattal hátrafordult, majd nemes egyszerűséggel odakiáltott a – nem éppen kisméretű - kerthelyiség túlvégén tevékenykedő társának.  Az enyhén ízes tájszólástól nem értettem pontosan, hogy milyen nevet kiáltott, de rövid szövegértési szubrutinfuttatás után úgy tippeltem, hogy vagy Marcsi vagy Lajcsi becenevű az éltető nedűt irányomba szállító egyed. Egy valamirevaló Marcsira vágyódó tekintettel bámultam az érkezés irányába, de csalódottságomra egy szálkás, huszonéves srác bukkant elő az informatikusmasszából. Pech… Megérkezése után és kiszolgálásom közben, megkérdeztem becses nevét. Karcsinak hívták.

Ne kérdezzétek minek írtam ezt le….vegyük úgy, hogy egy blog arra való, hogy akármi belekerülhessen. 

A rendezvény vélhetőleg tovább folytatódik vacsorával és tombolával, aminek értékes nyereményei engem is idekötnek még egy legalább pár óráig. A szórakoztatásról tavaly kétes minőségű műsor hivatott gondoskodni…idén meglátjuk mi lesz. Ha nagyon rossznak bizonyul, legfeljebb elszórakoztatom magam – és titeket – a blogba irogatással. YIIIHÁÁÁÁÁÁÁÁ  :

 Ezek mi vagyunk…mármint én és Drizzt és az “informatikus massza” a háttérben.
Drizzt túl van a langyos narancslén én meg túl vagyok két pohár LajcsiMarcsiKarcsi féle pezsgőn.

update:

Lassan beinvitáltak minket a vacsihoz, lecsüccsentünk a terítékkel gazdagon megpakolt asztalokhoz (hogy a kaját hová tesszük az üveg és evőeszköz csúcsforgalom közepén, arról nem szólt a fáma), és elkezdődött a műsor. Szerencsére nem húzták sokáig az összesereglett customerek agyát és gyorsan kisorsolták azt a 10-12 ajándékot, amit a szerencsések magukhoz vehettek (mondanom sem kell, hogy sem én, sem Drizzt nem húztunk be semmit, még riverre se). A sorshúzást az est háziasszonyának kikiáltott nőci rendezte le, aki enyhén affektálva nem tudta eldönteni, hogy a jobbkezével, balkezével, ballábával, jobbmelllével vagy a szempillájával húzza-e ki a szerencsésebbeket az üveg gömbőcből. Mi persze jót izgultunk a cseppet sem bundagyanús fődíj sorsolás közben, bár kicsit fura volt, hogy a 4 legértékesebb nyereményt, egészen véletlenül a nagyker legtöbb hasznot hozó ügyfelei vitték el. Az egyik cég rögtön hármat is.

A tomboló tombolamóka után jött a humorista.  Valamelyik seggfej volt a standup comedian (nem viccelek, az est házinénije így konferálta fel) , akit nemrég a Showder Klub bemutatóreklámjában láttam és 20 percen keresztül poén és viccözönnel szórakoztatott minket. Volt olyan amin még nevettem is. De most komolyan! Tényleg Hofival lett oda az ország egyetlen tehetsége ebben a műfajban?? Rájöttem, hogy a  „felálló komédista” (LOL) műfajában van a zseni – pölö Jeff Dunham – és van a seggfej. Az előbbi hosszú heteken, hónapokon keresztül próbálja kitalálni, kidolgozni a poénjait, összeszerkeszti, hogy ne legyen a műsornak uncsi része, szortírozza, finomítja és amikor végül a fellépésre kerül a sor az összes rekeszizom kikészül, az összes könnycsepp elfolyik. Ezzel szemben van a seggfej, aki napközi után otthon összeír fél óra alatt egy nagy rakás baromságot, ami az eszébe jut, és ha elég gyorsan mondja el őket a színpadon egymás után, akkor a szórványosan felhangzó nevetés nem éri el soha a kínos szintet. Nem vagyok egy nagy mágus ezen a téren, de hiszem, hogy többet ér egy bármilyen értelmes szövegben, jó időben,pontosan,  éllel kifelé elhelyezett poén, mint a céltalan, iránytalan viccözön, aminek egy részén lehet nevetni.

Uff…mire ezt leírtam a vacsi is elfogyott… éppen hogy le tudtam tuszkolni a kevéske adagot, amit a tetszetősebb tápokból a tányéromra szedtem. Az olasz gombás zöldséges, tejszínes, fetuccini és a gyümölcsös sajttál tájékán elbizonytalanodtam, de végül bennmaradt minden. A desszertre gyúrva kezdtem bele ebbe a ebbe a kis folytatásba, de pocakom tájékán érzem, hogy abból már nem lesz semmi. Remélhetőleg még idejében ki tudok gurulni a Délibe a vonatinduláshoz, mert ha nem akkor a rakparton tölthetem az éjszakát, mint félregörgetett defektes kamionkerék, vagy mint uszályok rögzítéséhez használt öntöttvas kikötőbak.

Jááááj…mennem kelll!!!!! A színpadon megjelent három grácia és hamisan énekelnek musicalbetéteket!!! Drizzt rosszabbul viseli!! Hűűűűűvazzee!! HELP! na pápá…..mielőtt mentő kell hozzá!

A Tökéletes Hasonlat

- Azt hiszem megtaláltam a tökéletes hasonlatot.
Már egy ideje csak csendben lépkedtünk egymás mellett. Ő is és én is a gondolatainkba burkolóztunk, vagy csak egyszerűen átadtuk magunkat a tó közepéről fújó illatos szellő hűs érintésének, a tiszta azúrkék égboltról ránk ömlő fénysugarak melengetésének, és ebből a fura hideg-meleg állapotból fakadó ellentét élvezetének.
Kellett pár pillanat mire eljutott hozzá, amit mondtam.
- Mire?
- Rád. A kapcsolatunkra. Jobban mondva arra, hogy mit is jelentesz számomra.
Felém fordult, szemében őszinte érdeklődéssel.  Bal kezével kisimított az arcából egy oda tévedt kósza barna tincset, majd egy kecses csípőmozdulattal elkerülte, hogy a sétánk színhelyéül választott tóparti keskeny betonsávon biciklizni tanuló gyermek keresztülhajtson a jobb lábfején.
- Olyan vagy… mint a víz. – mondtam egyszerűen, de komolyan, mintha szerelemtől átitatott lényem minden szívdobbanását ebbe a pár szóba akartam volna sűríteni. Éreztem, hogy ha jól meg tudom fogalmazni, amire gondolok, akkor életem legszebb és legőszintébb vallomásává állhat össze az a pár kósza gondolat, ami egyelőre céltalanul és formátlanul kóricált a fejemben.
- A víz? Úgy érted, hogy egy ideig élvezetes vagyok, de ha túl sok kezdek lenni, akkor abba belefulladsz? – tekintetéből sugárzott a jókedv, mint mindig, amikor a - mások számára fura, de számunkra hosszútávon az egyetlen lehetséges módon működő – kapcsolatunkról beszélünk, de éreztem, hogy roppant kíváncsian várja, mit fogok kisütni ebből az egészből.
- Hát, a hasonlatban idáig még nem jutottam el, de érdemes beleilleszteni a gondolatmenetbe. – mosolyogtam, de belül komolyan küzdöttem, hogy érthetően és lehetőleg a közhelyeket elkerülve adjam elő mondandómat.
Mögöttünk a parkolóból helikopter-rotor szerű kereplő motorzúgás keveredett a frissen nyírt réten sárkányteregető család vidám kiáltozásába. Megérkeztek a Velencei-tó állandó délutánonkénti látogatói, a csopperek és túramotorok. Valamiért sosem izgattak ezek a csillogó vasparipák, most is inkább a szélcsend ellenére kitartóan sárkányt repülni tanító apukát figyeltem, aki sokadszorra rohangászott keresztül kasul a réten, narancssárga, háromszög alakú polivinilklorid szerkezetet vonszolva a fűben maga mögött. Úgy tűnt, hogy az ugrándozva, tapsikolva örömködő csemeték csillogó tekinteteiből áradó energia megsokszorozza az erejét, és az állóképességét.
- Úgy értettem, hogy a víz állandó és megszokott dolog az életünkben, mégis egy kis idő eltelte után máris szenvedünk a hiányától. – Láttam rajta, hogy keresi a szavakat egy frappáns válaszhoz, úgyhogy gyorsan folytattam. -  Az életünk szerves és elengedhetetlen része… annak ellenére, hogy annyira megszoktuk, hogy mindig ott van körülöttünk, hogy szinte már észre sem vesszük.
- A víz unalmas. Egyhangú. – egy pillanatra lesütötte a szemét.
- Nem igaz. A víz változatos és sokoldalú. Rengeteg mindenre használható, és nagyon sok arca van. – Átkaroltam. – Én imádom a vizet. Játékos, például ha kisgyerekekkel kerül össze a homokozóban, kreativitásra ösztönzi őket. A kutyák is imádnak vele játszani, amikor mókásakat ugrándozva, folyamatosan lefetyelve élvezik a közelségét egy tó vagy folyó partján.
Már ismét mosolygott. Számítottam rá, hogy megtalálja a rá vonatkozó párhuzamot és felveszi a szálat.
- És persze folyamatosan locsog, és csacsog, mint egy erdei kis patak. Be nem áll a szája. – vigyorogta felém.
- Valóban, nem is olyan ritkán ezt az arcát is lehet tapasztalni. – játékosan oldalba csípett, én pedig kissé túlreagálva ugrottam egyet, majdnem a vízbe lökve egy fiatal párt, akik a víz fölé hajolva, bugyuta gagyogás és csipogás kíséretében nyújtották az út mellett szedett lándzsás útifű gyűjteményt a gyanakodva és félve közelítő hattyúk felé. Kissé odébb egy 5 évesforma kissrác rájött, hogy a hattyúetetés legjobb módja, ha a zöldellő pitypanglevelekbe kavicsot csomagol és egyszerűen hozzávágja a hosszúnyakú mohó madarakhoz. Érdekes módon még így is nagyobb sikere volt, mint a gügyögő párocskának.
- Mellesleg imádok egy hűvös estén megmártózni a vízben. Elmerülni benne. Érezni, ahogy körülvesz, simogatja a bőrömet, behatol a pórusaimba. – Ismét elnevette magát. Egy anyuka azt hihette, hogy rajta nevetünk, ahogy kislányát próbálja elrángatni a bozontos kiskutyától, akit a csemete mindenképp meg szeretett volna etetni az epres kornettóból, amivel korábban már könyékig sikerült összemaszatolnia magát. A kiskutyának határozottan tetszett az ötlet, az anyukának viszont határozottan nem volt ínyére, mint ahogy az sem, hogy mi ketten kedvesemmel pont mellettük elhaladva kezdtünk kacarászni.
Nem törődtünk vele. csak sétáltunk tovább a parton, néztük a víz csillogását, fogtuk egymás kezét és mindketten a gondolatainkba merültünk. Én további példákat kerestem hasonlatom ecsetelésére, szépeket és vicceseket, az életünk és a természet örök és megkérdőjelezhetetlen kapcsolatának bizonyítékait, hogy érezhesse, hogy bár nem vagyok egy tökéletes férfi, sem egy tökéletes társ, de furcsa és különc természetem elviselését mennyire nagyra értékelem tőle. Ő szerintem eközben arra gondolhatott, hogy vajon hogy a fenébe jutnak ekkora hülyeségek az eszembe.
- Jut eszembe, a víz ad életet minden magnak, ami a földbe kerül. Ez sem elhanyagolható párhuzam. Ha eljutunk odáig egyszer, akkor majd te is életet fogsz adni a mi közös magocskánknak. – erre már nem reagált. Rám nézett egy pillanatra, aztán az út menti büfék sora felé indult tovább.
- És ha már a családnál tartunk, a főzéshez is víz kell. Víz nélkül szinte semmilyen normális ételt nem lehet elkészíteni. A mosogatásról nem is beszélve. Víz nélkül képtelenség lenne mosogatni. – mosolyogva figyeltem és számoltam a másodperceket. Tisztában voltam vele, hogy a húrokat feszegetem, de általában élveztem az ilyenfajta kekeckedést, még akkor is ha tudtam, hogy veszélyes játékot űzök. Kedvesemet sosem kellett félteni az ilyen dolgokban. Csodálkoztam is, hogy még nem árasztott el csípős megjegyzésekkel.
Séta közben a parttól nem messze csónakból horgászó pasast figyeltem, aki épp válogatott szitkokat szórt a damiljait összekuszáló vizibiciklis suhancokra, akik egyébként fakírképzőbe járhattak civilben, hogy így búvárruha és télikabát nélkül bemertek menni a jó esetben is 12 fokos vízbe.
- De ami a legfontosabb, bármikor megkívánhat az ember egy korty gyümölcslevet, a szomjúságot mégis csak a víz tudja rendesen oltani. – fél szemmel rásandítottam, ezt már biztos nem hagyja szó nélkül. Nem reagált, csak sétált mellettem a parti út szürke köveit számolgatva.
Nem bírtam ki, a kis ördög mélyen bennem követelte, hogy tovább üssem a vasat.
- Vagy egy átborozott éjszaka után is a víz az, ami visszavezet a boldog hétköznapok kellemes közegébe. Legyen a bor bármilyen különleges, vagy selymesen finom, mégis a víz, ami nélkül nem tudnék létezni és nem a bor…
- Te figyelj csak! Tudod mi az a cunami???
Vigyorogtam. Ismertem már és tudtam, hogy ezt már nem bírja szó nélkül hagyni. Sejtettem, hogy mi fog következni, de nem bántam. Vártam már mikor jön el a pillanat, amikor az elméletemet csodás érzékkel ellenem fordítva, halálpontos szúrás képében megérkezik részéről a kegyelemdöfés. Megállt, felém fordult, megfogta a kezem adott egy csókot a számra és mosolygó pillantásával mélyen a szemembe nézve ennyit mondott:
- Nagyon romantikus ez a hasonlat. Tényleg. De azért van valami, amit jó ha megjegyzel.…  „Habár fölül a gálya, azért a víz az Úr!”
Mint mondhattam volna erre. Csak vigyorogtam, mint egy kosár birsalma, cinkos, kétértelmű mosollyal, mint akinek számtalan védhetetlen ellenválasza lenne, de épp nincs kedve elrontani a másik pillanatnyi örömét.
Mintegy végszóra, a tó közepe felől hideg csípős szél támadt, és a napot eltakarta a fekete felhőtömeg, ami szemmel látható sebességgel közeledett. Mindketten a tó felé fordultunk, amikor apró szurkáló esőcseppekkel összeborzolta a hajunkat egy erősebb széllökés. Egyszerre tört fel belőlünk a nevetés.
A készülődő vihar egyértelmű jelei az abszolút győzelem magabiztosságával ruházták fel kedvesemet.
Ritkán láttam olyan elégedett vigyort az arcán, mint akkor. Tettetett mérgelődéssel kézen fogtam, és sietős léptekkel elindultam hazafelé. Megpróbálta tartani a tempót, de inkább csak lobogott mögöttem és közben be nem állt a szája.
- Figyu, nem akarnál felmosni velem, ha hazaértünk? Vagy teát főzhetnél belőlem. Tényleg, ha vesekövem lesz, akkor elég ha kezelem egy kis vízkőoldóval? Vagy az csak a fogköveimre lesz jó? Ha belegondolok, ha tönkremegy a boilerünk, akkor csak egy kis leszbikus hajlamot nevelsz belém és folyton lesz otthon meleg-víz. Hé hova rohansz? Csak nem félsz egy kis esőtől? Hiszen az is víz!
Még gyorsabb tempóra kapcsoltam.
Egy ilyen hidegzuhany után kinek lenne kedve még bőrig ázni is…

IGYK – Iromány Gyártó Kirándulás

Nos, végre keríthettem magamnak egy üres napot, ami alkalmasnak bizonyult arra, hogy elindítsam régóta tervezett sorozatomat az írói célú szakkirándulást. Ez a jól csengő kifejezés mostantól azokat a tudományos célzattal és komolysággal megélt alkalmakat fogja jelölni nálam, amikor a galérián berendezett munkahelyemet elhagyva, a grafikai szoftvereket sutba dobva, kicsörtetek a természetbe vagy bármilyen más helyre és az ott szabadon bóklászó kreatív energiákat – régies nevén ihlet – felhasználva az eleddig kitalált és koncepcióvá avanzsálódott vagy fejben tárolt műveket karakterek felhasználásával mások számára is elérhetővé teszem. A mai nap folyamán letudtam az első ilyen irányú kirándulásomat, ami még csak teszt jelleggel szolgált, de eredményesnek volt tekinthető.

IGYK V0.1
Célhelyszín: Martonvásár – Brunszvik Kastély, Kastélypark
Távolság: 16Km
Cél megközelítésének eszköze: Vasút
Indulás: 10.50
Érkezés: 16.30
Végeredmény: 6.000 karakter – egy kisebb történet

Sajnos kissé későn keltem, kissé későn indultam, és kissé túl hamar kellett hazajönnöm, de amúgy minden tökéletesen alakult, legalábbis egy teszthez képest. A Brunszvik kastély kiváló helyszínnek bizonyult az íráshoz. Zöld, csendes, zeg-zugos és tele fával, virággal, tóval, madárral. Beethoven pajtás is sok ihletet merített, amikor itt vendégeskedett.
Megérkezésem után viszonylag gyorsan találtam egy jó helyet, ahol egy kis padon ülve a faágak közt megbújva, pár méterre a park közepén elterülő tavacskától jól megreggelizhettem a magammal hozott elemózsiát, és munkához is láthattam. Gyorsan kitaláltam, hogy melyik fejben már elkezdett és kigondolt történetet írom meg és azonmód el is kezdtem. Szépen sütött a nap, ezért a partmenti hűvös sötét zugból, nemsokára átültem az Amerikából ideimportált óriási Mocsári Cédrus alá. Ennek a fának fura, mókás gyökerei vannak, amik a földből kis ideig felfelé nőnek és tisztára olyan érzése van tőle az embernek, mintha mini-menőmanók tömegesen szaladgálnának a fa törzse körül.
Itt is írtam egy keveset, de sajnos a napsütést felváltotta a szél és havazásszerűen szirmokat, virágport, nyárfanyálat, és egyéb szerves növényi alkotórészt sodort a számba, szemembe, hajamba, ami kissé megnehezítette az alkotói folyamatot. Ezzel még megbirkóztam volna, de a sötétedő felhők kiadós zuhéjt sejtettek, úgyhogy feladtam a jó kis helyemet és továbbsétáltam, a park kijárata felé, de útközben megpillantottam egy esőtől védett kis zugot egy aranyos partmenti kalyiba lépcsőjén, és úgy döntöttem, hogy ott fejezem be az elkezdett történetet. Eredetileg sokkal több időt szerettem volna a parkban tölteni, de az érkező eső miatt megszakítottam a kirándulást és inkább hazaindultam. A folyékony csapadék hirtelen felerősödése elől bemenekültem a Beethoven múzeumba, ahol csekély kétszázötven forintért egy kínai turistacsoporthoz csapódva végigcaplathattam a kemény 60 négyzetméterből álló kiállítást. (Még mázli, hogy olyan kicsik a kínaiak és befértünk mind.)
Kissé csalódottan, de a rövid idő alatt elért eredményt tekintve elégedetten indultam a vasútállomásra. Bár nem tudtam sötétedésig maradni, mint ahogy terveztem, de a kísérlet sikerült. Ha kiszabadulok a négy fal közül, jobban megy az írás.
A következő IGYK helyszínei a következők közül lesz valamelyik: pákozdi emlékmű bicajjal, Balaton déli part vonattal és gyalog, vagy a velencei tó északi részén található János-hegy megmászva, kilógó nyelvemet visszatömködve. Bármelyik is lesz, már várom.

Íme pár kép a mai helyszínről:

II. Országos Póker Csapatbajnokság elődöntő

Jöttünk, láttunk és sajnos egy icipicivel lemaradtunk a továbbjutásról.

A magam részéről ígértem egy beszámolót arról, hogy velem mi történt az asztalnál a verseny két napja alatt, úgyhogy igyexem röviden összefoglalni.

1.       nap – selejtező

Vidáman feszítettem az asztalomnál a pár nappal korábban nyert bestpokeres pólóban és sapkában, és jókedvemnek a várható izgalmakon kívül a mellettem lévő asztalhoz sorsolt csapattag, Drizzt szerencséthozó narancssárga gumigömbhala adott okot. Eszembe jutott Sztreccs, a húszcentis gumidínó, amit ezek után teljesen nyugodtan raktam volna ki magam elé az asztalra szerencsét és kacagást hozó kabalának.
Maga a játék nem hozott túl sok izgalmat az első időszakban, szinte folyamatosan dobáltam a lapokat miközben a többiek sorra kapták a monstereket. Ahogy néztem két vagy három erős játékos ült az asztalnál, és mint ahogy erre számítani is lehetett, hiába próbálták agresszív emelésekkel uralni a játékot, a gyengébb játékosok hihetetlen lapokkal adtak meg emeléseket és ahogy lenni szokott rendszeresen be is húzták a tutit a hitetlenkedő profik ellen. Ebben a sportágban az egyik – nem enyhén amatőr – játékos vitte a pálmát. A lapjárás annyira kedvezett neki, hogy fél óra alatt messze elhúzott tőlünk és óriási zsetonhalmok mögül pislogott a zöldülni és kékülni látszó prókra.
A magam részéről a szünetig csupán egy AQ-t játszottam meg a mellettem ülő őzike ellen (minden csapatban volt egy VAD, akinek a kiejtésével extra pontokat lehetett kapni), aki A3-al hősiesen megadott minden emelésemet az A7Q flop és a preflop emelésem ellenére.  Ezen az akción kívül csak dobáltam a lapokat vagy a vak emelkedése után, néha pozícióból betolt emelésekkel raboltam a vakokat. A szünet szép lassan eljött és csodák csodájára az asztalunktól kiesett a három agresszív profi játékos, akik valószínűleg egymást túlharsogva fogják mesélni csapattársaiknak, hogy a sok hülye fogalmatlan FISH mennyire rettenetesen rossz játékkal mákolta ki őket. Sosem fognak rájönni, hogy egy ilyen nyilvánvalóan gyenge játékosokból álló asztalnál ülve a lehető legrosszabb taktikát választották.
A szünetben megtárgyaltuk a csapattagokkal az addigi történéseket, örömmel vettük tudomásul, hogy tőlünk csak egyvalaki esett ki eddig, elmeséltük az érdekesebb partikat, majd a 15 perc leteltével visszatértünk az asztalainkhoz. Na, nálam ekkor kezdődött az érdekesség.
Azzal indult, hogy az első partiban az előttem ülő VAD kisvakból betolta az összes maradék zsetonját, pontosan 370-et. (Na, ez a srác ekkorra már ledegradálódott a mezei nyuszika szintjére a szememben, nem úgy a mi VAD-unk, Imi, aki fantasztikus játékkal megnyerte végül az asztalát, egy fia pluszpontot sem adva az ellenfeleknek, és nálam teljesen jogosan kiérdemelve a HŐS VAD OROSZLÁN becenevet.)  Én nagyvak voltam és 150 zsetonom már benn volt, úgyhogy anélkül, hogy megnéztem volna a lapjaimat lecalloltam a srácot és betettem az előttem lévő 1500-ból még 220-at az asztalra. A fickó AT-t fordított fel és legalább olyan kíváncsian várta, hogy mit rejtenek a lapjaim, mint én. Egy rossznak egyáltalán nem mondható KQ egyszínűt találtam, amivel ugyan egy kis hátrányban voltam, de a riverre érkező dáma, megpecsételte a VAD sorsát és ezzel 12 extra pontot szereztem a csapatomnak attól függetlenül, hogy meddig húzom még az asztalnál.
Ezután, felgyorsultak az események és a zsetonkirály fickó az asztalunknál olyan ámokfutást rendezett, hogy mire felocsúdtam már csak ketten ültünk az asztalnál. Érdekes élmény volt átélni, ahogy csekély 6 perc és 8-9 hand leforgása alatt a 7 fős asztalunk a headsup-ig jutott. Sajnos nem túl sok esélyem volt, mert 1800 zsetonommal néztem farkasszemet egy 8200-as kupaccal, ami mögül ellenfelem alig látszott ki. Pár jó húzással feljebbtornáztam magam, de a fickót nem hagyta el hatalmas szerencséje és két rövid partiban engem is elfogyasztott. Az utolsó partiban 57-el találtam egy K27 floppot, és mivel két főnél a second pár monsternek számít ALLIN toltam a maradék zsetonomat. A fickónál persze Q7 volt és 5-ös a környéken nem járt abban a partiban sajnos.
Ezzel az eredménnyel és a VAD kiejtésével 24 pontot hoztam a csapatunknak, ami végül (1 első, 4 második és 1 harmadik helyezéssel) 103 pontot gyűjtött és így megnyertük a selejtezőből ránk eső fordulót.

 Drizzt és a GumiGömbHal

2.       nap – elődöntő

Az egy hétnyi pihenőidőt többek között arra használtam, hogy csapatpólót gyártsak magunknak, ami végül egész jól sikerült. Helyszínre érkezésem után gyors csapatpóló osztás, rövid taktikai megbeszélés és pókerre éhesen ültünk az asztalokhoz ahol röviddel ezután már indult is a játék.
Mivel a selejtezőt az első helyen teljesítettük, a csapatunk minden tagja a másik két első helyen továbbjutott csapattal együtt 1500 zsetonnal indulhatott, míg a második helyen továbbjutók 1200, a harmadik helyezettek pedig 1000 zsetonnal kezdték a játékot. Ezt az előnyömet sikerült az első néhány partiból kettőben áttolnom az egyel előttem ülő srácnak. Mivel úgy gondoltam, hogy az elődöntőben több profi játékossal fogok találkozni, kissé lazább és agresszívebb stílust terveztem játszani. Hamar rá kellett jönnöm, hogy nagyot tévedtem. Az első hidegzuhany partiban - ami a játék harmadik-negyedik handje lehetett -, AT-vel emeltem középről, csak hogy lássam mennyire feszesek vagy lazák ellenfeleim. Hárman is megadták az emelést, ami nem tűnt jó előjelnek.  A flop AxQ volt ami nem volt rossz, de nem is volt túl jó, de ha már elkezdtem akkor nyomulni kellett, úgyhogy a bank felével 50 zsetonnal nyitottam, amire ketten eldobták, a közvetlenül előttem ülő srác pedig megadta. Mivel teljesen ismeretlen játékosról volt szó, nem erőltettem tovább a harcot, hanem megpróbáltam olcsón túlélni a partit, hogy a mutatásnál kiderüljön milyen játékos is. A semleges turnon csekkelt és én sem emeltem. A riverre érkező tízes két párt adott nekem, amivel mindenképp emelni akartam, de meglepetésemre a srác előttem 55-öt emelt. Gondolkodtam a visszaemelésen, de győzött bennem az óvatosság és inkább csak megadtam. Jó döntés volt ugyanis KJ-t mutatott és sorral vitte a bankot. A következő partiban nagyvak voltam Q6 egyszínűvel és 4 másik sráccal együtt néztük meg a 2Q6 floppot. A floppolt kétpárt látva és az előző partiból okulva rögtön 120-ig emeltem, ami jócskán nagyobb volt, mint a bank ami a vakokból került középre. Mindenki eldobta kivéve ismét az előttem ülő srác, aki kisvakból maradt benn és ezért szinte bármi lehetett nála. A turn 5-ös után ő csekkelt, majd az én 180-as emelésemre rövid habozás után betolta az allint. Puff… el nem tudtam képzelni mi van nála. Ha jó játékos, akkor egyedül a 22 vagy 66 lapokat tudom elképzelni, de én még azokkal sem játszanék így. A lényeg, hogy ennyire a parti elején eszemben sem volt megkockáztatni a kiesést, úgyhogy simán bedobtam a két páromat. „jó döntés” felkiáltással büszkén mutatja a 34-et amivel turnre jött le a sora. Oh My God!! Lyuksorra megad egy emelést, ami a bank kétszerese.
Ebben a két partiban elvesztett 500 zseton felvilágosított arról, hogy jól teszem ha – csakúgy, mint legutóbb is -, a seggemen ülős feszes-figyelős taktikát alkalmazom, mert ez az asztal még annyira sem alkalmas a normális játékra mint az előző fordulóban.
Innentől tehát csak dobáltam a lapokat, gyűjtöttem az információkat az ellenfeleimről és etettem a vakokat a zsetonjaimmal. Úgy néztem, hogy ennél az asztalnál ezúttal két komoly profi játékos került össze a hobbijátékosokkal. Ők kitartóan próbálták játszani a megszokott játékukat, aminek az lett természetesen az eredménye, hogy ők hullottak ki legelőször ráadásul az egyikük egy csapatkapitány volt, aminek örültem, a másikuk pedig egy VAD, aminek egyáltalán nem örültem, mert nem én voltam aki kiejtette. Én csak továbbra is dobáltam a hulladék lapjaimat és próbáltam fennmaradni a víz tetején az egyre növekvő vakok zabálása ellenére. A szünet előtt nem sokkal 50/100-as vakszinten, már csak 640 zseton körül álltam, amikor végre kaptam egy TT-t, amire gondolkodás nélkül ALLIN mentem. Mindenki eldobta és mivel limpelő is volt, feltornászhattam magam 990 zsetonra. Pár körrel később AK-t kaptam, amire középről emeltem 400-ig. Az egyik velem szemben ülő egyébként nagyon szimpatikus hobbijátékos megkérdezte mennyim van még merthogy allin szeretne hívni. Nem ellenkeztem nagyon, hiszen az alig 500 maradék zsetonommal ennél jobb lapra aligha számíthattam volna ezután. Nem volt jó érzés amikor a zsetonok betolása után megmutatta a KK-t, de a szerencse istennője ezúttal mellettem ált és a flopban érkező két A4A megpecsételte sajnos a KK sorsát és én így felduplázhattam. A srác nem érezte túl jól magát ilyen nagy mákolás rosszabbik végén ülve, de őszintén szólva én örültem neki J.
2000 zsetonra tornázódva már nyugodtabb körülmények között vártam a szünetet, és amikor az utolsó partit jelző hang megszólalt, mindenki fellélegezve vette magához a lapokat. Páran megjegyezték, hogy „utálnának a szünet előtt közvetlenül kiesni”, meg hogy „azért mókából illik megnézni, mi lenne ha”, ezért nagyvakból anélkül, hogy megnéztem volna a lapomat rá emeltem 700-at a vakokra és arra a három srácra, akik nagyszájúan mókából akartak floppot nézni szünet előtt. Persze mindenki röhögve eldobta, és az asztaltól felállva elindult kifelé, én pedig a zsetonok besöprése előtt meglestem, hogy AQ volt nálam szerencsére. J
Még játék közben kaptam híreket, hogy a csapatunkból sajnálatos módon többen is idő előtt kiestek, és a szünetben volt alkalmam megismerni a részleteket is. Konstatáltam, hogy az esélyünk a továbbjutásra a sok elveszített pont miatt minimálisra redukálódott, de ettől függetlenül, vagy éppen ezért nyugodtan ültem vissza az asztalhoz – végül is játszunk egy jót. A szünettől szinte megtáltosodtam. A magas vakok szorítása bizonytalanná tette a hobbijátékosokat, amit figyelmesen ki is használtam, így viszonylag gyorsan rá tudtam erőltetni a játékomat az asztalra. Nem emeltem rájuk túl sokszor, de amikor éreztem a bizonytalanságot, vagy a pozíciómból fakadó erőt, nem haboztam egy rendes összeget rájuk emelni. Az ilyen helyzetekben sokszor a lapomat sem néztem már meg, nehogy elbizonytalanítson és kihasználatlanul hagyjak egy remek alkalmat a vaklopásra. Miután megerősödtem és a többiek elgyengültek már nem okozott gondod megfelelő pillanatban megadni a shortstackek allinjeit, úgyhogy lassan de biztosan irtani kezdtem a társaságot az asztalnál. Elsőre azt a srácot ejtettem ki, aki az első pár partiban olyan csúnyán lemákolta a két párjaimat sorral. JQ allinjét JJ-vel adtam meg és mentődáma hiányában távozni kényszerült az asztaltól…nem mondom, hogy nem éreztem egy kis elégtételt J
A következő kiesőt már jobban sajnáltam, hiszen szegény szimpatikus gyerek, akit AK-val kopasztottam meg ismét kapott egy nagy pofont a szerencsétől amikor AT egyszínűmmel 8KT floppon allin ment TT-vel és én behúztam ellene a flust riverre. Csúnya volt, nem is vagyok rá büszke.
A mellette ülő, napszemüveges, csendes, de jófejnek tűnő fickó is kivette a részét a ritkításból és a maradék játékosok kiejtése után már csak ketten maradtunk.
Én körülbelül 8000 zsetonon álltam, nála 5000 körül lehetett. Pár szurkálódó lopkodás és emelgetés után hamar eljött a záróparti, amire valószínűleg Ő is, én is sokáig fogunk még emlékezni.
Én voltam a nagyvak és 67 egyszínűt kaptam káróból.  Ő kiegészítette a kisvakját én pedig 1200-at emeltem, amit rövid gondolkodás után megadott. A flopban 8AK jött le amiből az Ász és a Királyis káró volt. A flushdraw esélyében bízva és hogy ha nincs nála A vagy K akkor valószínűleg megijesztem, 1800-at emeltem. Nem volt szerencsém, mert szinte azonnal megadta, amiből arra következtettem, hogy van nála legalább egy király. Drukkoltam a flössnek, és legnagyobb örömömre egy káró 2-es volt a turn.  Gondolkodás nélkül allint toltam amire szintén ilyen gyors megadás volt a válasz, majd miután megmutattam a 67-et káróból egy „a picsába” felkiáltással felcsapta a 34-et káróból. Hát ez bizony csúnya… headsupban erősebb flösstől kikapni nem kellemes. Egy outja maradt riverre, ha káró 5-ös szédülne le véletlenül akkor straigtflush-el győz, de szerencsére pikk 6-os volt az ötödik lap úgyhogy, némi hitetlenkedés és kézrázás után elkönyvelhettem a győzelmet.
Mindent összevetve nagyon elégedett vagyok a teljesítményemmel. A helyes és viszonylag gyors helyzetfelismerés megmentett a korai kieséstől, és bár egy alkalommal nagy szükség volt a szerencsére is a bennmaradáshoz, végig úgy játszottam, ahogy kellett.
Bár a csapat végül nem jutott tovább, mindannyiunk számára bizonyosságot nyert, hogy ott a helyünk az ilyen versenyeken, mert jó eséllyel fogunk a jövőben sikereket elérni.