Képzeljétek, van a jó öreg Usában egy showman, akit úgy hívnak, hogy Jimmy Kimmel és amolyan Fábry Sanyi jellegű arc. Na ennek a pajtikánknak is van jó kis showműsora, jó kis meghívott vendégekkel, jó kis viccekkel, zenével, humorral, sőt, van neki műsorzáró poénja is csakúgy, mint Sanyikának a “kezeket a paplan fölé” meg „ne igyatok mosatlan gyümölcslevet”, és úgy egy éve már a műsort az utolsó vendég után rendszeresen azzal zárja, hogy „Apologie to Matt Damon, we ran out of time”. Azaz „elnézést kérek Matt Damontól, de kifutottunk az időből”. A közönség persze szerette ezt a poént és Jimmy barátunk, ezt azzal hálálta meg, hogy nemrég tényleg elhívta Matt Damont utolsó vendégként a műsorba – aztán persze a hosszú felkonferálás után bevonuló és székbe süppedő Matt Damontól elnézést kért, hogy kifutott az időből és elköszönt a nézőktől. Damon barátunk ezt meglehetősen érthető módon reagálta le, de nézzétek meg magatok:
Szegény Matt barátunk ezután persze más duhaj élcelődők célpontjává is vált:
Aztán, mivel ugye Matt Damont sem kell félteni, rögtön jött is az ellencsapás, méghozzá fájdalmas módon, pont Jimmy Kimmel aktuális (vagy ex) barátnője, Sara Silverman segítségével, aki Jimmy vendégeként nemkicsit hidegzuhany típusú videoclippel örvendezteti meg a showman-t: (aki látta a eurotrippet annak a stílus ismerős lesz:))
Hát ezek betegek, mondhatjuk nyugodtan, deeee itt a történetnek még nincs vége, hiszen pár napja Jimmy Kimmel felvette a kesztyűt és visszavágott, méghozzá legalább annyira fájdalmasan mint ahogy azt Matt Damon, Jimmy barátnője segítségével tette, és hát ki is az aki Matt Damon-hoz elég közel áll, hogy naagyon fájjon? IGEEEN…nagy barátja, alkotó és színésztársa BEN AFFLECK!
Azért ez nemsemmi. Több mint valószínű, hogy előre kitalált show az egész hetek óta tartó műbalhé, de vérprofi az már biztos! Ennek az utolsónak a szereposztásán elhűltem, már amikor nem röhögtem mint a fakuty Harrison Ford valami űberbrutál buzinak!!
Egyébként erről az egészről a filmbuzi.hu weboldalon Human Insect híreiből értesültem, amiért nagyon hálás köszenet neki!!
Sweeney Todd történetét és a kiváló színészek bemutatását az sfportal.hu-n található filmajánlóban olvashatjuk, némi legendatanulmánnyal, musicaltörténeti értekezéssel és forgatási naplóval bővítve, így nem is vesztegetnék több szót ezekre. Amúgy szeretnék gratulálni az ajánló írójának, hiszen bámulatos információözönnel örvendeztetett meg minket. Számomra nincs is más feladat, csak a film megnézése közben rám telepedett kábulat utáni érzéseimet és benyomásaimat megosztani.
Bevallom, én eddig egyáltalán nem ismertem a sorozatgyilkos borbély történetét, annak ellenére, hogy - mint alább kiderült - Angliában Hasfelmetsző Jack hírhedtségével is felér az ismertsége. Azt hiszem, ezen semmi csodálkoznivaló nincs, hiszen ha csak egy kis valóságalapja van a történeteknek, akkor a két angol úriember egy közepes méretű település teljes lakosságával megegyező mennyiségű ember lemészárlásáért felelős. Én Sweeney Todd nevével és a feltételezett életrajzából készült musical létezésével pár éve szembesültem érintőlegesen, amikor az Apja lánya című – amúgy aranyos – Kevin Smith filmben Ben Affleck a kisiskolás lánykájával együtt előad belőle egy részletet az iskolai bálon. Ennyi információ alapján egy kissé morbid gyerektörténetnek tartottam az egészet egészen a filmbemutató napjáig, amikor a képsorok láttán enyhén sokkolódva rájöhettem, hogy mekkorát tévedtem.
Az első jelenet első képkockáitól egyértelmű, hogy Tim Burton alkotását látjuk, hiszen a nyomasztó, színeit vesztett díszletek és hátterek lassan már névjegyként csatolhatók a méltán elismert rendező filmjeihez. Ami szokatlan és meglepő, az az állandó ellentétek jelenléte mind a filmben, mind a nézőben. Burton zseniális érzékkel uszítja egymásra az emberben a legellentétesebb érzéseket, miközben sikeresen és folyamatosan szórakoztat. A nyomasztó sötét helyszínek, az erőszak állandó jelenléte, a borzalmas gyilkosságok sorozata, a bosszúszomjas főhős szociopata őrülete, kellemesen játékos, vidám sőt néhol valóban szép dalokkal elénekelve borzongatóan különleges élményt nyújt. Paradox módon a My Fair Lady vagy a Mary Poppins gyermekien édes hangulatvilága önti el az embert miközben Johnny Depp borotvája magasra spriccelő vérszökőkutakat nyit a gyanútlan borotválkoznivágyók torkán. A vér hektoliterszámra ömlik, spriccel, csordogál, csöpög a bevezető képsorok felirataitól majdnem egészen a végefőcímig, és a néző közben a daloktól elvarázsolva azon gondolkodik, hogy valami ilyesmi lehet a vidám, a gyönyörű, a tökéletes elmebaj.
A színészek játékáról nem lehet rosszat mondani, persze ez nem is csoda, hiszen mindannyian kipróbált, tapasztalt szakemberek a rájuk írt karakterek megformálásában. Johnny Depp kiváló pozitív-negatív kicsit(nagyon) őrült főhős, Helena Bonham Carter jellegzetesen nemnormális szerepekben játszott eddig szinte mindig – hosszá teszem rendkívül tehetségesen – Alan Rickmentől pedig (mily meglepő) a démoni főhősnél is százszor sötétebb lelkű velejéig romlott hűdenagyonnegatív karaktert kapjuk. Amit viszont még nem láttunk az, ahogy énekelnek. Bár nem jósolnék senkinek a közeljövőben grammy díjat, de határozottan kellemes és élvezhető énekhanggal rendelkezik minden szereplő, Alan Rickmantől pedig kifejezetten hátborzongató, ahogy az eltéveszthetetlenül egyedi orgánumán énekel.
Egyértelmű, hogy ilyen filmet nem minden évben tesznek elénk. Kiváló ínyencfalat mindenkinek, aki szereti a különlegességeket, a morbid sötét humort, a szép dalokat vagy a vérfürdőt. Nálam 9/10-es pontszámot kapott a film. Kiváló szórakozás felnőtteknek, és akár a HAIR a saját korában botrányos témájával, vagy a Jézus Krisztus Szupersztár a saját korában botrányos látásmódjával, a Sweeney Todd a korunkban elképesztően egyedi szórakoztatásmódjával emeli magát dobogóra a kiemelkedő, nagy musicalek sorában.
Szombat lévén senki nem róhatja fel, hogy lustálkodással indult a mai napom. Késői, de kellemes ebédem után viszont úgy döntök, lesétálok a Velencei-tó partjára egy kis napsugárzást gyűjteni magamba. A redőny felhúzása során arcomba csapó napsugarak intenzíven helyeslik a döntésemet, esőfelhőnek, borultságnak nyoma sincs. Nadrág fel, cipő fel, kabát fel, ajtón ki, lépcsőn le, és máris a vadonatúj Tulipán utca murvával felszórt hepehupáin caplatok a tó felé.
Szeptemberben költöztem el végleg a Budapesti panelból, ahol az eddigi éveimet éltem. A 31 év alatt sikerült megtapasztalnom a jó és rossz tulajdonságait gyönyörű és zsúfolt fővárosunknak és csakúgy, mint ahogy egy terhessé vált, de egészséges kapcsolatban szokás, nemrég elérkezettnek láttam az időt, hogy végre megszabaduljunk egymástól. Jobb, ha inkább kellemes emlékként gondolok az ott töltött éveimre, mintha tovább szenvednénk egymás jelenléte miatt. A zsivaj nyugalomra, a zajos büdösség madárcsicsergésre és falusi levegőre, a mindenhez közeli központozottság megterhelő de megnyugtató távolságra cserélődött azóta az életemben, és a sejtjeimben lassan regenerálódni kezdtek a város által belém injekciózott közömbösség által elnyomott receptorok, amivel az élet színes szagos velejét végre újra magamba szippanthatom.
Zsebre dugott kézzel lépkedek végig a tópartra vezető csendes utcácskán. Megmosolygom a sarki telken épült házat őrző fekete labradort, ahogy a cirógató napsugaraktól boldogan hempergőzik az odúja előtti fűben, és az sem zavarja, hogy közben sorra rádől a gereblye, kapa, ásó és mind a többi kerti szerszám, amit a sufnit takarító gazda támasztott ideiglenesen a kutyaház oldalának. Még akkor is hallom vidám csaholását, amikor az utca végéhez érve átvágok a teljesen forgalommentes tóparti műúton.
A part melletti parkoló most nem olyan üres, mint hétköznap. A verőfényes hétvége örömére tucatjával érkeztek a családok a frissen mosott, csillogó autóikkal és a vagány párok modern és lóerőtől duzzadó motorjaikon. Miközben a fényezéseken visszatükröződő napfény miatt összeszűkült szemmel átvágok a kocsik között, elhatározom, hogy ma egészen a velencefürdői vonatállomásig el fogok sétálni a parton. A strandon és az épülő Velencei Termál Hotelen is túl, a tó vize mentén épült nyaralók és apartmanok között, egészen Gárdony határáig.
A parkoló sarkában bringás kölyökcsapat épp mobilcsengőhang bajnokságot rendez. Az általános derültség fokából a favoritnak az egyik parasztképű kölyök malacvisításhangja tűnik, amit kétségtelenül egy disznóvágás alkalmával rögzíthetett valami jókedvű pszihopata. Visszafogom magam, és nem veszem elő a mobilomat, hogy az éktelenül fülsértő csengőhangra a saját Achmedtől kölcsönzött sms jelző hangommal válaszoljak: SILENCE!!! I KILL YAW!!!
Elhagyom a hétvégére kinyitott strand melletti büfét, aminek a kerthelyiségében most télikabátban és napszemüvegben eszegetnek-iszogatnak a népek, majd kikerülöm a fizetős csúszdát, ami most kihasználatlanul és a téli jég miatt megrövidítve árválkodik a strand közepén. Mellettem egy vidám csoport épp azon röhög, hogy milyen frankó is lenne lecsúszni a 6-7 fokos vízbe. Valaki közülük észreveszi, hogy a csúszda vízbe érő része le van szerelve és a helyén csak néhány fenyegető rozsdás vasdarab meredezik felfelé. Persze miután szóvá teszi felfedezését, még harsányabbá válik a kacaj és horrorfilmbe illő elképzelésekkel kezdenek dobálózni a potenciális csúszdahasználók gyors és bizonyára fájdalmas halálára vonatkozóan.
Elfordulok tőlük és a túlpart felé tekintek. A nap élesen tükröződik a vízen, de a látóhatár kristálytisztán látszik. Nem messze tőlem egy család kenyérdarabkákkal eteti az egymással versengő hattyúkat, és bár a legfiatalabb csemete az ehető muníció elfogytával kavicsokkal dobálja az örökké éhes madarakat, azok bátran és elszántan szürcsölik fel az utolsó elázott morzsákat is.
Hamar túljutok az egymás kezét fogó párokkal, gyerkőcöket terelgető családokkal, kutyust sétáltató arcokkal teli strandon és az épülő Termál szálló szürke betonkocka halmaza felé tartok. Az Ifjúsági Szálló vérbeli szocreál épülete mellett összetalálkozom a szintén sétálgató szomszédékkal. Gyors integetés, pár vicces megjegyzés és haladunk is tovább ki-ki a maga útján.
Az építkezés miatt a partról kis ideig a műútra kényszerülök, de a változatos méretű és formájú nyaralók, hétvégi házak közé érve újra visszakanyarodhatok a tóhoz. Meg kell kerülnöm a csónakok kikötésére kialakított öblöcskét, mielőtt a parti nádas melletti füves részre érnék. Jobbról a hűvös szélben didergő tó, balról a többnyire üres nyaralók, apartmanok felettem a világoskék felhőtlen ég. Itt már magam vagyok, csak a távolban görnyed néhány pecás az űrkorszak eredményeit kihasználva kifejlesztett halkergető eszközökre fókuszálva.
Gondolataimba merülve bámulom a vizet, a hullámokon kergetőző napsugarakat, a susogva lengedező nádszálakat és az jut eszembe, hogy milyen baromi giccsesnek is gondolnám ezt az egészet, ha én olvasnám valakinek a blogjában. Nagyokat szippantok a friss tószagú levegőből és újra érzem, hogy élek. Hogy itt van, létezik az energia, aminek a birtokában elérhetővé válik az összes célom és álmom, amiket eddig elszántan kergettem.
Nagy nehezen elszakadok a magasztos gondolatoktól és továbbindulok.
Pár lépés után tábortűz és sülő szalonna illata csap meg az egyik kertből. A sós szaftos illat a faszén karcos szagával együtt felér egy érzelmi merénylettel. Régi emlékeket idéző érzések ostromolják a bensőmet, miközben ébredő gyomrom egyetértő morranással üdvözli a nyálelválasztásom beindulását. Más választásom nemigen lévén, a következő utcán befordulva hazafelé veszem az irányt. Az Ifjúsági szállóhoz érve a másik szomszédomékba botlok, akik saját bevallásuk szerint kisgyerekkel, kiskutyával, babakocsival, babával felszerelkezve róják a köröket reggel óta. Na, azért én ennyire fanatikus nem vagyok.
A strandra visszatérve már a lemenő nap aranyhídja is bővíti az idilli hangulathoz segítő giccselemek eszköztárát. Mert idill ez nem is vitás. Elsétálok egy szerelmespár mellett, akik leterített piknikpokrócon zokniban ülnek a piknikkosár mellett és télikabátba takarózva vadul piknikeznek a naplementét bámulva és egymás ölelésébe merülve. Közelükbe érve megállapítom, hogy a lány nem túl szép, de ebben legalább nem üt el a fiútól. Persze abban is biztos vagyok, hogy számukra ez az idilli pillanat a semmivel nem felcserélhető boldogságközeli állapot jelenleg. Kicsit távolabb egy kislány idillikus kergetőzésbe kezd kiskutyájával, a szülők pedig kézenfogva és kibuggyanó örömkönnyekkel küszködve nézik szerelmük gyümölcsét. Az idillikus pillanat mindenbe beleissza magát, kéretlenül, feltartóztathatatlanul bebújik a bőr alá és melengeti a melengetésre vágyó zsigereinket. Engem is megigéz. Az érzés már-már magasztos. Legszívesebben az egész világot a keblemre ölelném.
A narancssárga fénybe burkolózó omladozó strandbüfé idillikus palacsinta víziókkal édesget magához. Díjazom az ötletet, hiszen a hosszú sétától és a szalonnaszagtól jócskán megéheztem. A fejben már többször elgondolt vacsorám mellé jót fog tenni desszertként pár kakaós vagy lekváros palacsinta. Kérésemre az idillikusan borostás büfésbácsi sajnálattal közli, hogy kifogyott a palacsintából és jócskán várni kellene rá. Puff…az idill karácsonyfadíszként robban szilánkokra a palacsintalanság biztos tudatának sziklafalán. Persze a csalódottság csak egy pillanatig tart, hiszen a hazafelé úton a kertes házak között lépésenként szivárog belém vissza az idillikus hangulat. Ismét megmosolygom a fekete Labradort, aki most idilli boldogságban velős csontot majszol csak úgy, mint a pár házzal odébb lakó haragos barna dogszerű lény, aki ez idáig egy alkalmat sem mulasztott el, hogy a kerítés mellett lopakodó idegenekre kiabáljon.
Jóleső fáradtságtól bágyadtan lépek be a kertkapun, majd a lakásajtóhoz vezető lépcsősor tetején még megállok egy pillanatra és a fák kopasz ágai közt izzó lángvörös naplemente utolsó sugaraira pillantok. Sóhajtva nyitom az ajtót és hagyom, hogy az elmúlt pár óra idillikus élményei vízhangozzanak az elmémben. Ejj, csak az a palacsinta… csak az hiányzik. HÜLYE VAGY PÓK!! De hiszen, már egy hete készen van a konyhabútorunk! A felismerés villámként csap belém, és pár perc múlva már a hozzávalók között matatok, edényeket borogatok, gáztűzhelylángot csiholok, boldogan készülök a nap tetőpontjának is beillő lakomára.
Idillikus jóétvágyat kívánok mindenkinek!
Hmm…ez a film is egy olyan darab, amit azóta szerettem volna megnézni amióta hallottam róla, mégis amikor elém került és a lehetőség adott volt, hetekig húztam-halasztottam, magam sem tudom miért.Talán ismerve a Coen testvérek munkásságát (A Nagy Lebovszki, Fargo) kicsit féltem attól, hogy rossz hangulatomban talál meg a film és emiatt nem fog tetszeni. Az aggodalmam, így utólag belegondolva feleslegesnek bizonyult, hiszen már az első pár perctől magával sodort a film és pont azt a hangulatot akasztotta rám, ami szükséges volt ahhoz, hogy maradéktalanul élvezhessem.
A sztori egyszerű. A 80-as évek elején a Mexikói határ közelében egy vadász a sivatag közepén rábukkan egy rosszul elsült drogbiznisz maradványaira. Mindenütt eldobált fegyverek, kifeküdt hullák, szétlőtt terepjárók, pár száz kiló kokain plusz kábé kétmilliócska dollárban, amit az üzletelő felek közül már senki nem tud elkölteni.Mint ahogy azt bárki közülünk tenné, hősünk sem sokat tépelődik rajta, hogy mit kezdjen a talált lóvéval, csak hát lelkiismeretes jó ember lévén elkövet egy hibát, ami miatt ráakadnak a drogüzlet hátterében álló alakok. Innentől a film egy lassú, nem túl pörgős, de a feszültséget egyáltalán nem nélkülöző elbeszélése annak, hogy egy ilyen hétköznapi szituáció hová is vezet.
Azt hiszem kábé kismillió ilyen témájú film készült az elmúlt száz évben, úgyhogy nyilvánvaló, hogy a film erőssége nem a történet eredetisége. A sztori pont azért kellett, hogy teret adjon azoknak a karaktereknek, akiket itt egymásra eresztettek, és ebben rejlik az egész film zsenialitása, hiszen az egész olyan, mint egy kísérleti szakácskönyv.
Végy egy helyszínt, meg egy korszakot, és rittyents össze egy alapszituációt. Most akkor tegyünk bele fél kiló alapvetően jó, de emberien esendő karaktert, ő lesz a pozitív figura. Adjunk hozzá két deci velejéig gonosz, pszihopata gyilkost, akinek mit sem számít emberélet, erkölcs, vagy egyáltalán bármi, ha a céljai eléréséről van szó. Az egészet bolondítsuk meg egy adag apróra vágott öreg sheriffel (Tommy Lee Jones), aki nyugdíj felé közeledve fejcsóválva nézi, hogy hová is fajult ez a világ és bár hivatástudatból foglalkozik az elé került üggyel, de érezhetően utálja már az egészet a kicseszett világgal együtt, amiből úgy látszik túl sok rosszat tapasztalt már meg. Fűszerezzük meg még pár életszagú, egyszerű karakterrel és fedjük le úgy két órára hogy összeérhessenek az ízek.
A végeredményben az a teljesen meglepő, hogy meglepő módon pontosan úgy történik minden, ahogy történnie kell, hiszen nincs más befolyásoló tényező csak az alkotórészek tulajdonságai. Mégis, a néző nem ehhez van szokva, hanem bámulatos fordulatokra, szerencsés véletlenekre, emberi átalakulásokra, és nagy változásokra. Ez viszont egy tökéletes szerepjáték, ahol minden játékos eltökélten hozza a karakterlapján feltüntetett kasztot, nincs eltérés, elhajlás, még csak átmeneti zavar sem. És durva, hogy mindezek ellenére a film végig izgalmas és megdöbbentő, hogy a végén az az érzésem van, hogy semmi nem történhetett volna másképp. Tökéletesen összefügg ok és okozat, akció és reakció. A kísérleti fogás sikerült és az eredmény egy egyszerű hétköznapi tojásrántotta, amiben csupán minden a helyén van, mégis minden falat után úgy érzed, hogy a kedvenc ételedet eszed.
10/10 és egy mély főhajtás az alkotópáros előtt. Pont az a film, amiről órákat lehet átbeszélgetni vagy elmélkedni, lehet utálni és nemérteni, vagy akár szeretni de hanyagolni. A lényeg, hogy nyomot hagy benned.
Ennek az utolsónak a szereposztásán elhűltem, már amikor nem röhögtem mint a fakuty 
