A Tökéletes Hasonlat

május 22, 2008

- Azt hiszem megtaláltam a tökéletes hasonlatot.
Már egy ideje csak csendben lépkedtünk egymás mellett. Ő is és én is a gondolatainkba burkolóztunk, vagy csak egyszerűen átadtuk magunkat a tó közepéről fújó illatos szellő hűs érintésének, a tiszta azúrkék égboltról ránk ömlő fénysugarak melengetésének, és ebből a fura hideg-meleg állapotból fakadó ellentét élvezetének.
Kellett pár pillanat mire eljutott hozzá, amit mondtam.
- Mire?
- Rád. A kapcsolatunkra. Jobban mondva arra, hogy mit is jelentesz számomra.
Felém fordult, szemében őszinte érdeklődéssel.  Bal kezével kisimított az arcából egy oda tévedt kósza barna tincset, majd egy kecses csípőmozdulattal elkerülte, hogy a sétánk színhelyéül választott tóparti keskeny betonsávon biciklizni tanuló gyermek keresztülhajtson a jobb lábfején.
- Olyan vagy… mint a víz. – mondtam egyszerűen, de komolyan, mintha szerelemtől átitatott lényem minden szívdobbanását ebbe a pár szóba akartam volna sűríteni. Éreztem, hogy ha jól meg tudom fogalmazni, amire gondolok, akkor életem legszebb és legőszintébb vallomásává állhat össze az a pár kósza gondolat, ami egyelőre céltalanul és formátlanul kóricált a fejemben.
- A víz? Úgy érted, hogy egy ideig élvezetes vagyok, de ha túl sok kezdek lenni, akkor abba belefulladsz? – tekintetéből sugárzott a jókedv, mint mindig, amikor a - mások számára fura, de számunkra hosszútávon az egyetlen lehetséges módon működő – kapcsolatunkról beszélünk, de éreztem, hogy roppant kíváncsian várja, mit fogok kisütni ebből az egészből.
- Hát, a hasonlatban idáig még nem jutottam el, de érdemes beleilleszteni a gondolatmenetbe. – mosolyogtam, de belül komolyan küzdöttem, hogy érthetően és lehetőleg a közhelyeket elkerülve adjam elő mondandómat.
Mögöttünk a parkolóból helikopter-rotor szerű kereplő motorzúgás keveredett a frissen nyírt réten sárkányteregető család vidám kiáltozásába. Megérkeztek a Velencei-tó állandó délutánonkénti látogatói, a csopperek és túramotorok. Valamiért sosem izgattak ezek a csillogó vasparipák, most is inkább a szélcsend ellenére kitartóan sárkányt repülni tanító apukát figyeltem, aki sokadszorra rohangászott keresztül kasul a réten, narancssárga, háromszög alakú polivinilklorid szerkezetet vonszolva a fűben maga mögött. Úgy tűnt, hogy az ugrándozva, tapsikolva örömködő csemeték csillogó tekinteteiből áradó energia megsokszorozza az erejét, és az állóképességét.
- Úgy értettem, hogy a víz állandó és megszokott dolog az életünkben, mégis egy kis idő eltelte után máris szenvedünk a hiányától. – Láttam rajta, hogy keresi a szavakat egy frappáns válaszhoz, úgyhogy gyorsan folytattam. -  Az életünk szerves és elengedhetetlen része… annak ellenére, hogy annyira megszoktuk, hogy mindig ott van körülöttünk, hogy szinte már észre sem vesszük.
- A víz unalmas. Egyhangú. – egy pillanatra lesütötte a szemét.
- Nem igaz. A víz változatos és sokoldalú. Rengeteg mindenre használható, és nagyon sok arca van. – Átkaroltam. – Én imádom a vizet. Játékos, például ha kisgyerekekkel kerül össze a homokozóban, kreativitásra ösztönzi őket. A kutyák is imádnak vele játszani, amikor mókásakat ugrándozva, folyamatosan lefetyelve élvezik a közelségét egy tó vagy folyó partján.
Már ismét mosolygott. Számítottam rá, hogy megtalálja a rá vonatkozó párhuzamot és felveszi a szálat.
- És persze folyamatosan locsog, és csacsog, mint egy erdei kis patak. Be nem áll a szája. – vigyorogta felém.
- Valóban, nem is olyan ritkán ezt az arcát is lehet tapasztalni. – játékosan oldalba csípett, én pedig kissé túlreagálva ugrottam egyet, majdnem a vízbe lökve egy fiatal párt, akik a víz fölé hajolva, bugyuta gagyogás és csipogás kíséretében nyújtották az út mellett szedett lándzsás útifű gyűjteményt a gyanakodva és félve közelítő hattyúk felé. Kissé odébb egy 5 évesforma kissrác rájött, hogy a hattyúetetés legjobb módja, ha a zöldellő pitypanglevelekbe kavicsot csomagol és egyszerűen hozzávágja a hosszúnyakú mohó madarakhoz. Érdekes módon még így is nagyobb sikere volt, mint a gügyögő párocskának.
- Mellesleg imádok egy hűvös estén megmártózni a vízben. Elmerülni benne. Érezni, ahogy körülvesz, simogatja a bőrömet, behatol a pórusaimba. – Ismét elnevette magát. Egy anyuka azt hihette, hogy rajta nevetünk, ahogy kislányát próbálja elrángatni a bozontos kiskutyától, akit a csemete mindenképp meg szeretett volna etetni az epres kornettóból, amivel korábban már könyékig sikerült összemaszatolnia magát. A kiskutyának határozottan tetszett az ötlet, az anyukának viszont határozottan nem volt ínyére, mint ahogy az sem, hogy mi ketten kedvesemmel pont mellettük elhaladva kezdtünk kacarászni.
Nem törődtünk vele. csak sétáltunk tovább a parton, néztük a víz csillogását, fogtuk egymás kezét és mindketten a gondolatainkba merültünk. Én további példákat kerestem hasonlatom ecsetelésére, szépeket és vicceseket, az életünk és a természet örök és megkérdőjelezhetetlen kapcsolatának bizonyítékait, hogy érezhesse, hogy bár nem vagyok egy tökéletes férfi, sem egy tökéletes társ, de furcsa és különc természetem elviselését mennyire nagyra értékelem tőle. Ő szerintem eközben arra gondolhatott, hogy vajon hogy a fenébe jutnak ekkora hülyeségek az eszembe.
- Jut eszembe, a víz ad életet minden magnak, ami a földbe kerül. Ez sem elhanyagolható párhuzam. Ha eljutunk odáig egyszer, akkor majd te is életet fogsz adni a mi közös magocskánknak. – erre már nem reagált. Rám nézett egy pillanatra, aztán az út menti büfék sora felé indult tovább.
- És ha már a családnál tartunk, a főzéshez is víz kell. Víz nélkül szinte semmilyen normális ételt nem lehet elkészíteni. A mosogatásról nem is beszélve. Víz nélkül képtelenség lenne mosogatni. – mosolyogva figyeltem és számoltam a másodperceket. Tisztában voltam vele, hogy a húrokat feszegetem, de általában élveztem az ilyenfajta kekeckedést, még akkor is ha tudtam, hogy veszélyes játékot űzök. Kedvesemet sosem kellett félteni az ilyen dolgokban. Csodálkoztam is, hogy még nem árasztott el csípős megjegyzésekkel.
Séta közben a parttól nem messze csónakból horgászó pasast figyeltem, aki épp válogatott szitkokat szórt a damiljait összekuszáló vizibiciklis suhancokra, akik egyébként fakírképzőbe járhattak civilben, hogy így búvárruha és télikabát nélkül bemertek menni a jó esetben is 12 fokos vízbe.
- De ami a legfontosabb, bármikor megkívánhat az ember egy korty gyümölcslevet, a szomjúságot mégis csak a víz tudja rendesen oltani. – fél szemmel rásandítottam, ezt már biztos nem hagyja szó nélkül. Nem reagált, csak sétált mellettem a parti út szürke köveit számolgatva.
Nem bírtam ki, a kis ördög mélyen bennem követelte, hogy tovább üssem a vasat.
- Vagy egy átborozott éjszaka után is a víz az, ami visszavezet a boldog hétköznapok kellemes közegébe. Legyen a bor bármilyen különleges, vagy selymesen finom, mégis a víz, ami nélkül nem tudnék létezni és nem a bor…
- Te figyelj csak! Tudod mi az a cunami???
Vigyorogtam. Ismertem már és tudtam, hogy ezt már nem bírja szó nélkül hagyni. Sejtettem, hogy mi fog következni, de nem bántam. Vártam már mikor jön el a pillanat, amikor az elméletemet csodás érzékkel ellenem fordítva, halálpontos szúrás képében megérkezik részéről a kegyelemdöfés. Megállt, felém fordult, megfogta a kezem adott egy csókot a számra és mosolygó pillantásával mélyen a szemembe nézve ennyit mondott:
- Nagyon romantikus ez a hasonlat. Tényleg. De azért van valami, amit jó ha megjegyzel.…  „Habár fölül a gálya, azért a víz az Úr!”
Mint mondhattam volna erre. Csak vigyorogtam, mint egy kosár birsalma, cinkos, kétértelmű mosollyal, mint akinek számtalan védhetetlen ellenválasza lenne, de épp nincs kedve elrontani a másik pillanatnyi örömét.
Mintegy végszóra, a tó közepe felől hideg csípős szél támadt, és a napot eltakarta a fekete felhőtömeg, ami szemmel látható sebességgel közeledett. Mindketten a tó felé fordultunk, amikor apró szurkáló esőcseppekkel összeborzolta a hajunkat egy erősebb széllökés. Egyszerre tört fel belőlünk a nevetés.
A készülődő vihar egyértelmű jelei az abszolút győzelem magabiztosságával ruházták fel kedvesemet.
Ritkán láttam olyan elégedett vigyort az arcán, mint akkor. Tettetett mérgelődéssel kézen fogtam, és sietős léptekkel elindultam hazafelé. Megpróbálta tartani a tempót, de inkább csak lobogott mögöttem és közben be nem állt a szája.
- Figyu, nem akarnál felmosni velem, ha hazaértünk? Vagy teát főzhetnél belőlem. Tényleg, ha vesekövem lesz, akkor elég ha kezelem egy kis vízkőoldóval? Vagy az csak a fogköveimre lesz jó? Ha belegondolok, ha tönkremegy a boilerünk, akkor csak egy kis leszbikus hajlamot nevelsz belém és folyton lesz otthon meleg-víz. Hé hova rohansz? Csak nem félsz egy kis esőtől? Hiszen az is víz!
Még gyorsabb tempóra kapcsoltam.
Egy ilyen hidegzuhany után kinek lenne kedve még bőrig ázni is…