Gumipók hálója

vigyázz…ha beleragadsz akkor HAMMM!

Joomla Toplista SG.hu

Archive for június, 2008

Szerepeltem a Garfieldban!!!!

június 19, 2008

Igaz, hogy csak statisztaszerep volt, de akkor is.

gumipok.jpg

Mostantól hívjatok A FÉLELMETES GUMIPÓKNAK!  :D

Konga Futam

június 16, 2008

Lassú, kimért mozdulatokkal kanyarodok rá a 7-es főútra, és Budapest felé veszem az irányt. A nyári hajnal erős fényei áttörnek a szántóföld melletti fák ágai között, és barátságosan cirógatják nyúzott képemet, miközben tétova mozdulattal lehajtom a napellenzőt, hogy az előttem kanyargó útból is lássak valamit.
Párszáz méterre egy Fiesta cammog kényelmesen. Miközben mögé érek, a mai tennivalók garmadáját futtatom cikóriakávéval turbózott agyam recsegve dolgozó merevlemezén: gyorsnyomdába, onnan leszállítani az anyagot a megrendelőhöz, utána elmenni egy mintáért a pólónyomókhoz, ja és a cégbíróságon ki kell kérni pár darab, valakik által nagyon fontosnak gondolt papírfecnit, amik persze nekem fognak súlyos ezresekbe kerülni.
Miért mindig én fizetek érte, ha egy hivatali bürokrata egy fejléces vécépapírt böngészve úgy gondolja, hogy jót tesz nekem egy áttekintő kirándulás néhány további hivatalnak nevezett állatkertbe, ahol szinte tökugyanazokat az állatfajtákat látni, fejléces vécépapírokkal körülvéve. Az egész rendszer egy nagy központosított mellékhelyiség, mégse tudja egyikük se, mire kellene használni a telenyomtatott iratok garmadáját. Szívesen megmutatnám egyik-másik büro-majomnak, hogy hol és mit töröljön ki vele…
Mi a fenét csinálok én itt 40-el emögött a tragacs mögött?
Mélázásomból ébredve kivágom az indexet és átkergetem a Vectrámat a szembejövő sávba. Pár pillanat múlva újra szabad előttünk az út, de Bejgli monoton, bár vidám duruzsolása ismét elkezdi tompítani az agyam. Hirtelen mozdulattal kapom ki a CD lejátszó előlapját a kesztyűtartóból és bekattintom a helyére. A rádióban valami ezeréves táncdal megy. Jó, jó, de már a könyökömön jön ki, arról nem is beszélve, hogy túl lassú. Ide valami olyan kell, ami felráz, mint a centrifugában felejtett traubis palackot. A fél szememet az úton tartom, miközben pár percnyi kesztyűtartóban kotorászás után előhalászom a csodakék, zipzáras CD tartót.
Az úton épp utolérek egy kacsázó traktort. A földdarabok pont úgy válnak le az óriási barázdált kerekekről, mint ahogy a bolhák ugrálnak le a nagydarab morc kutya hátáról a tomésjerryben. Előzés közben az egyik kezemmel visszaváltok, a másikkal a kormányt fogom, a szememmel az utat nézem, úgyhogy más nem marad, a fogaimmal ragadok ki találomra egy korongot a tartóból. A mutatvány mégsem elég jó a Cirque du Soleil műsorába, mert sajnos a lejátszóba illesztéshez azért szükségem van a felszabadult váltókezemre is.
 Ismerős dallamok csendülnek fel. Emil és Rulez jazzes taktusai kezdenek a fülembe mászni, de mikor Hajós Andris kezd macsó brummogással dalra fakadni rátapadok a továbbléptető gombra. Bocs Bandi, most nem rád van szükség.
Egymás után léptetem a számokat és már-már kezdek beletörődni, hogy volán mögött alvás és dekoncentráltság általi halálra leszek ítélve a sok nem tetsző, nem ideillő, nincskedvemhozzá, túl lassú, túl monoton, fújezhogykerülerreacdre szám miatt, amikor a korong végén egy elfeledett dallam nyitóhangjai töltik be a hangszórókat. Rögtön rádöbbenek, hogy tudat alatt pont ezt kerestem. Nem is rémlik, hogy felkerült valamelyik autós MP3 CD-re ez a szám, és mivel nagyon a végén van a programnak, sosem jutottam el odáig, hogy véletlenül meg is hallgassam. Persze felismerem mi az, hiszen én másoltam fel. Filmzene volt és annak a bizonyos filmnek határozottan hipnotizáló hatásúvá tette számomra azokat a jeleneteit, amik mellé szánták. Anno minden követ megmozgattam, hogy valahogy megkaparinthassam.
A kezdetben halk digitális morajba vegyült női hang hallatán feláll a szőr a karomon. Egy pár pillanat és bejönnek dallamba az ütős hangszerek, amik egyre hevesebb, egyre erősebb, egyre gyorsabb tempót diktálva átveszik az irányítást az agyam, a testem, a lelkem felett. Szívem egy ütemre dobban a zene ritmusával, amint a digitális dobok és a frenetikus kongaszóló egymással versengve kergetőzik a jobb és baloldali hangszórókban ide-oda, ide-oda.
Hanyatt dőlök az ülésben és egy pár másodpercre behunyom a szemem. Minden porcikámat átjárja a rám törő hangulat. Lassan újra kinyitom és rámeredek az előttem húzódó üres és egyenes útszakaszra. Gondolkodás nélkül visszaváltok és tövig nyomom a gázpedált. Mélyen lesüllyedek az ülésben a kormány mögé, amit egy gyors felváltás után újra két kézzel fogok. A sebességmérő mutatója és a fordulatszámmérő, lassan de határozottan emelkedik, ahogy a dízel motor nyelni kezdi a gázolajat. Az út menti fák sebesen suhannak az út oldalán és vaku-villanásokká változtatják az egyre feljebb kúszó nap fényét. A kongaszóló üteme is felgyorsul, simán lehagyja a Vectra gyorsulási képességét és mágikus hatalmával szólít, hív, hogy kövessem. A dízelmotor lomhán felpörög , a sebességmérő tovább araszol a műszerfalon, de a digitális dobok nem elégszenek meg ennyivel. Gyorsabban! Gyorsabban! Kiáltják a fülembe a mély és magas hangfrekvenciák, és nekem engedelmeskednem kell. Tétova mozdulattal nyúlok a kormány és a műszerfal közti alig látható apró mélyedésbe és felbátorodva, immár határozottan pöckölöm fel az ott megbújt kapcsolót.
A kormány majdnem kiszakítja a kezemet, ahogy a kocsi rándulásától belepréselődök az ülésbe. Mintha rakéták robbannának a motortérben, éles sivító hanggal pörög fel a fordulatszám. Számomra ismeretlen ritmushangszerek ütemére remeg körülöttem a levegő. A látóterem összeszűkül, az út menti fák elmosódnak, az út előttem kontrasztos, digitális térré változik.  A dobokat a csontjaimban érzem, adrenalinnal turbózott vérem már rég a zene őrült száguldásával ömlik a mélyhangok dübörgésére rezonáló ereimben. Az ülés lejjebb ereszkedik velem és szorosan tartó párnázott merevítéseket növeszt. Előttem a műszerfal egy pillanat alatt kifordul magából és villódzó digitális műszerek százait vetíti a szélvédőre. Még az áttetsző ikonok és vektorvonalak is a ritmusra pulzálnak. Száguldás közben érezhető, hogy az egész autó változik körülöttem. A tető sokkal lejjebb ereszkedett, szinte fekszem a hátamon, de mégis tökéletes a rálátásom az útra, amit most digitális segédkörvonalakkal és információáradattal kiegészítve látok magam előtt. A visszapillantó tükrök belesimulnak a karosszériába, a hátsó szélvédő eltűnik a hátsó ülésekkel együtt és belesüllyed az összezsugorodó csomagtartó maradékába. A tengelytáv összeszűkül, a kerekek kiszélesednek, és hiába kanyarog most már előttem az út, az átváltozott járgány a száguldás ellenére is simán és stabilan fekszi az aszfaltot.
A dobok ritmusára veszem a kanyarokat. A pár perccel ezelőtti álmosságnak nyoma sincs, hiszen minden koncentrációmra szükség van, hogy az úton tudjam tartani a megveszett ördögszekérré változott Bejgli nevű szelíd autócskámat.
A szelídségnek persze már nyoma sincs. Drága egyetlen kocsim kétséget kizáróan nagyon élvezi a változást. Pár másodpercenként előzünk meg lomhán haladó járműveket, nem egyszer centiméterekre elkerülve a szembe jövő forgalmat. Biztos vagyok benne, hogy belőlem csak egy halvány villanást látnak maximum.
A zene örjöngésbe kezd. Az ütős hangszerek mögül tompa keleti dudaszó hipnotizáló hangja dereng át, és érzem, hogy minden igyekezetem ellenére a ritmus lassan eltávolodik tőlem. Leelőz, magamra hagy és új játszótárs után nézne, aki jobban bírja az őrült tempót. Bejgliből és belőlem egyszerre tör fel a féltékeny indulat. Jobbra tőlem a műszerfalból kipattan egy panel és közvetlenül a jobb kezem mellé ugrik egy neonkék színnel villogó gomb. Körülöttem a kocsi belseje bíborszínben kezd pulzálni és veszélyt jelző szirénahangok próbálnak érvényesülni a koncerttermeket megszégyenítő instrumentális hangorkán közepette.
Rácsapok a gombra és felrobban körülöttem a világ. A kocsi hátuljából jövő irdatlan erejű robaj egy pillanatra két vállra fekteti a digitális dobok mindent betöltő hangját. Az út kifordul alólam és a szélvédőn át látom, hogy pillanatok alatt messzire emelkedünk a felszínről. Körülöttem a karosszéria hullámzó mozgásba kezd, és csak gyanítom, hogy az atomi szintű átalakulás egy a jelenlegitől teljesen eltérő idegen külsőt eredményez majd. A műszerfalból és az ülésből apró tapadókorongok és gyorsan szilárduló folyadékot lövellő fúvókák hullámzanak elő és matt fekete testhez simuló anyaggal borítanak be a lábfejemtől a nyakamig. Az ülés hátuljából egy mechanikus gépkar tompán fénylő fekete sisakot húz a fejemre, és a következő pillanatban mindenhonnan gégecsövek és drótok fonnak be és kapcsolódnak rám. Szinte eggyé válok a kocsimmal.
Előttem a műszerfal eltűnt, a helyén egy felhőfoszlányokkal teli hatalmas panorámaablak uralja a látóteremet.  Pár pillanat múlva kék derengés mögül előbújó hunyorgó csillagok bukkannak fel, ahogy egyre gyorsulva kitörünk a föld gravitációjából. Bejgli a sisakom belső üvegére küldi a száguldó információáradatot, ami egyértelműen alátámasztja, hogy tényleg elhagytuk a légkört.
A zene ritmusa nem gyorsul tovább.  Elismeri, hogy méltó partnerre és fáradhatatlan követőre talált bennünk az őrült száguldásban.  Kiegyensúlyozott ritmusa körülölel minket és határozott elszántsággal kísér a végtelen űrbe, távol a naprendszertől, távol ettől az univerzumtól… 

- Száguldozunk, száguldozunk? – kérdezi a rendőr.
- Krvnydtmr… - dörmögöm az orrom alá válaszul és közben áthelyezem a testsúlyomat a másik lábamra. Hanyagul Bejgli oldalának dőlve figyelem a szervet, amint az irataim között mazsolázik, és roppant elégedetten dudorászik a bajsza alatt. A társa kicsit odébb a sebességmérő berendezést buherálja.
- Tudja, ezen a héten maga az abszolút rekorder a hetesen. – próbál barátkozni a mérős arc.
- Köszönöm. – felelem. – És jár ezért valami kedvezmény a bírságból?
- Aligha. De ha már itt tartunk, árulja már el: mi vitte rá, hogy ezen az álmos kora reggeli órán kondenzcsíkot húzzon, ráadásul lakott területen. – veszi vissza a szót az iratböngészős bajszos.
-Bejglivel halálra untuk magunkat, úgyhogy betettünk zajkeltőbe egy kis ébresztő jellegű légköri zörejt. – megvonom a vállam. - Kicsit jobban átéltem a ritmust, mint kellett volna.
Látom rajta, hogy nemigen áll össze nála a kép.
- Bejgli? – kérdezi.
- Bejgli.
- Diós?
- Dízel. Turbódízel.
Szúróssá válik a tekintete.
- Hogy adhat ilyen hülye nevet a kocsijának?
- Nem számítottam rá, hogy ennyiből megvilágosul.
Szerencsémre nem veszi nagyon zokon a pimasz hozzáállásomat. Kitartását és erős idegrendszerét őszinte válasszal honorálom.
- A színe alapján kapta. Merthogy bézs. Azaz BEIGE.
- És emiatt lett Bejgli?
- Emiatt.
A műszeres rendőr a felettese mellé lép. Látom rajta, hogy jól szórakozik, mellesleg pedig komplett hülyének néz. Úgy érzem a felettes ez utóbbit még nem döntötte el véglegesen.
- Hát remélem sikerült felébredniük. Drága mulatság lesz. Legalább ötven rugó és minimum 3 pont.
- Piros?
- Micsoda?
- Hát a pont.
- Maga tényleg ilyen hülye vagy tetteti?
Szerencsémre látom, hogy a szeme sarkában már mosoly bujkál. 
- Mit csináljak magával? Ha elveszem a jogsiját még éhen hal nekem. Figyelmeztetéssel elengedni túl nagy bőkezűség lenne. Jócskán túllépte a megengedett sebességhatárt.
Egy pillanatra elmélázok: ha tudná, hogy a sztratoszférát is jócskán túlléptem.
- Hahó! – ránt vissza a jelenbe. – Nem narkós maga véletlenül?
- Nem, csak néha elbambulok.
- Jöjjön rendőrnek! – már vigyorog.
Nem akarom elhinni, hogy ilyen könnyen megúszom.
Egy óriási földdarab miatt nagyot döccen a kocsi alattam és kiesik az összenyálazott CD a számból. Mit is akartam hallgatni? Ja, mindegy csak felébredjek tőle. Ezt a fránya traktort meg már az előző faluban meg kellett volna előzni.

félig IGYK

június 16, 2008

A mai napot, kis munka után írással töltöttem, és helyszínnek ezúttal a tőlünk nem messze magasodó Bence-hegyet választottam. (Igen, ami mögött szorosan a Meleg-hegy ágaskodik)

kep158.jpgkep159.jpg

A kilátásra nem lehetett panasz és a kedv is megvolt, úgyhogy a végeredmény egy novella, amit nemsokára fel is teszek ide nektek, és lehet rá reagálni, hogy legyen sok visszajelzésem, amiből majd fejlődhetek jól.

Maga a történet egy pár nappal ezelőtti ötletből merítődött, amikor is pest felé haladtomban, a CD-ből áradó muzsika hatására elindult a fantáziám. Biztos közületek is előfordult már valakivel, hogy egy dallam, vagy zene hatására ihletett állapotba került és írnia kellett valamit. Ha volt ilyen, kommentben szívesen hallanék róla :)

 

 

Ki voltunk rándulva

június 2, 2008

A vasárnapi napot alapvetően pihenéssel töltöttük, aminek a keretében a kora délutáni órákban a passzív kikapcsolódást (szanaszéjjel heverészés tévénézéssel, kómázással, lustizással kombinálva) felváltjuk aktív pihenéssel (akaraterő gyűjtés utáni nyelvlógatós tevékenység). A típus tekintetében ezúttal a kirándulásos fajtájú önkínzási forma mellett döntöttünk, ami alapvetően egy nagyon kellemes időtöltés, kivéve akkor, ha egy sokkal-sokkal kellemesebb rohadtulsemmitnemcsinálást váltunk fel vele. Természetesen percek alatt elmúlt bennünk a gyermeki hiszti és egymást kézen fogva indultunk neki kedvesemmel, a Meleg-hegy távoli csúcsa felé. Úti élményeinket egy rövid beszámolóban osztanám meg veletek.

A Velencei-tó északkeleti részén található a párszáz méter magas Bence-hegy nevű domb, amely mögött a párszáz méterrel magasabb domb, a Meleg-hegy fekszik. A Meleg-hegy szorosan a Bence-hegy háta mögé simul, mintegy nekitámaszkodik a Bence-hegy hátának, sőt alul a völgyben még össze is érnek, mint két szerelmes felszíni képződmény. Ez a megállapítás erős kétségeket ébresztett bennem afelől, hogy a Meleg-hegy nevének bármi köze is lenne a hőmérséklethez, de azért megpróbálom visszafogni magam és nem Homo-dombként hivatkozni a továbbiakban a kirándulásunk színhelyére.
A Homo-domb egyik legfőbb ismertetőjegye, hogy piszok sokat kell gyalogolni a lakásunktól, hogy odaérjünk, és legalább ugyanannyit kell onnan hazagyalogolnunk, és ebbe még nem is számoltam bele, hogy fel kell rá mászni és valahogy le is kell róla jönni. Szerencsére az unalmas kilométerek fogyasztása közben, kedvesemmel kiváló szexuál-pszihológiai témát találtunk, amelynek megvitatása közben az eltelő órák sora csupán perceknek tűnt. A hegy lábához érve, persze mindkettőnket rabul ejtett a természet, és a civilizáció fejlődésének betudható sokadik szexuális forradalom pozitív és negatív hatásairól, hamarosan átváltottunk a hatodikos környezettankönyvek – megtanult és elfelejtett - anyagára.
Meg kell hagyni az erdő sok meglepetést tartogatott számunkra. Új fajokat, érdekes lényeket figyelhettünk meg természetbúvár túránk során, melyek közül talán a leg érdekesebbek a Piroskalpagos Fakockagomba és a Kéktollú Monóposzáta, amelynek csupán egy szárnya van és átható motorzúgás szerű csiripeléséről lehet felismerni. Ezenkívül, az erdőben számtalan helyen megtalálható a rengeteg különböző alfajjal rendelkező Sörösdobozgomba, amely sajnos nem túl esztétikus és a természetbarát kirándulni vágyókra határozottan mérgező, vagy legalábbis idegesítő hatása van.
Ezen látványosságok tanulmányozása közepette jutottunk a csúcsra, ahol a tó partjáról kiválóan középkori várromnak hihető, Westel átjátszóállomásként üzemelő vasbetonmonstrum áll. A tippem szerint minimum félméteres falvastagságú gyönyörű vasbeton épület a régi időkben valószínűleg többször is a vandalizmus áldozatául eshetett, ugyanis a készítők egy elrettentő „MEGRONGÁLNI TILOS” felirattal látták el. Be kell vallanom, hogy én a felirat dacára megpróbáltam elrontani. Nem sikerült.
 A dombról lefelé indulva, egy pár pillanat erejéig kacérkodtam egy alternatív lefelé vezető útvonallal, de a csalánnal és csipkebogyóval teli szakadékon át vezető csapás láttán Krisztió meggyőző érvelésbe kezdett a felfelé vezető ösvényünk használata mellett, ami talán kevésbé gyors és izgalmas, de hosszabb kórházi ápolással egybekötött rehabilitációval sem kecsegtet. Miután megígérte, hogy ha nagyon szeretném, Ő szívesen kitöri a lábamat anélkülis, hogy nyakig összecsipkednének a csalánok mindkettőnket, rövid gondolkodás után beadtam a derekamat.
A lefelé vezető úton szintén akadt látnivaló. Megismerhettük például a behajtani tilos tábla erdei megfelelőjét, amint a városi társaitól eltérően majdnem 100%-os hatékonysággal végzi feladatát, majd találkozhattunk az Erdei Entek tájékozódási-futóversenyének egyik versenyzőjével, aki töretlenül haladt a cél felé, sajnos a mi érzékszerveinkkel nem észlelhető sebességgel.
A domb lábához haladtunkban láthattunk bogárszexet is, amit szemérmesen, bár de megörökítettünk az utókornak. Figyelem a kép 18-as karika kategóriába esik.
Hazáig, már keveset beszélgettünk, inkább ki-kilógó nyelvünk visszatuszkolásával és ólom lábaink emelgetésével töltöttük az időt, hazaérve viszont egy újabb velencei élménnyel gazdagabban, kulancsvizsgálásos tévénézés után ágybaájultunk.
Álmomban egy homokos hegy dugott hátulról egy másik homokos hegyet.
Arra ébredtem az éjszaka közepén, hogy röhögök.

kilatas1.jpgkilatas2.jpg