Konga Futam

június 16, 2008

Lassú, kimért mozdulatokkal kanyarodok rá a 7-es főútra, és Budapest felé veszem az irányt. A nyári hajnal erős fényei áttörnek a szántóföld melletti fák ágai között, és barátságosan cirógatják nyúzott képemet, miközben tétova mozdulattal lehajtom a napellenzőt, hogy az előttem kanyargó útból is lássak valamit.
Párszáz méterre egy Fiesta cammog kényelmesen. Miközben mögé érek, a mai tennivalók garmadáját futtatom cikóriakávéval turbózott agyam recsegve dolgozó merevlemezén: gyorsnyomdába, onnan leszállítani az anyagot a megrendelőhöz, utána elmenni egy mintáért a pólónyomókhoz, ja és a cégbíróságon ki kell kérni pár darab, valakik által nagyon fontosnak gondolt papírfecnit, amik persze nekem fognak súlyos ezresekbe kerülni.
Miért mindig én fizetek érte, ha egy hivatali bürokrata egy fejléces vécépapírt böngészve úgy gondolja, hogy jót tesz nekem egy áttekintő kirándulás néhány további hivatalnak nevezett állatkertbe, ahol szinte tökugyanazokat az állatfajtákat látni, fejléces vécépapírokkal körülvéve. Az egész rendszer egy nagy központosított mellékhelyiség, mégse tudja egyikük se, mire kellene használni a telenyomtatott iratok garmadáját. Szívesen megmutatnám egyik-másik büro-majomnak, hogy hol és mit töröljön ki vele…
Mi a fenét csinálok én itt 40-el emögött a tragacs mögött?
Mélázásomból ébredve kivágom az indexet és átkergetem a Vectrámat a szembejövő sávba. Pár pillanat múlva újra szabad előttünk az út, de Bejgli monoton, bár vidám duruzsolása ismét elkezdi tompítani az agyam. Hirtelen mozdulattal kapom ki a CD lejátszó előlapját a kesztyűtartóból és bekattintom a helyére. A rádióban valami ezeréves táncdal megy. Jó, jó, de már a könyökömön jön ki, arról nem is beszélve, hogy túl lassú. Ide valami olyan kell, ami felráz, mint a centrifugában felejtett traubis palackot. A fél szememet az úton tartom, miközben pár percnyi kesztyűtartóban kotorászás után előhalászom a csodakék, zipzáras CD tartót.
Az úton épp utolérek egy kacsázó traktort. A földdarabok pont úgy válnak le az óriási barázdált kerekekről, mint ahogy a bolhák ugrálnak le a nagydarab morc kutya hátáról a tomésjerryben. Előzés közben az egyik kezemmel visszaváltok, a másikkal a kormányt fogom, a szememmel az utat nézem, úgyhogy más nem marad, a fogaimmal ragadok ki találomra egy korongot a tartóból. A mutatvány mégsem elég jó a Cirque du Soleil műsorába, mert sajnos a lejátszóba illesztéshez azért szükségem van a felszabadult váltókezemre is.
 Ismerős dallamok csendülnek fel. Emil és Rulez jazzes taktusai kezdenek a fülembe mászni, de mikor Hajós Andris kezd macsó brummogással dalra fakadni rátapadok a továbbléptető gombra. Bocs Bandi, most nem rád van szükség.
Egymás után léptetem a számokat és már-már kezdek beletörődni, hogy volán mögött alvás és dekoncentráltság általi halálra leszek ítélve a sok nem tetsző, nem ideillő, nincskedvemhozzá, túl lassú, túl monoton, fújezhogykerülerreacdre szám miatt, amikor a korong végén egy elfeledett dallam nyitóhangjai töltik be a hangszórókat. Rögtön rádöbbenek, hogy tudat alatt pont ezt kerestem. Nem is rémlik, hogy felkerült valamelyik autós MP3 CD-re ez a szám, és mivel nagyon a végén van a programnak, sosem jutottam el odáig, hogy véletlenül meg is hallgassam. Persze felismerem mi az, hiszen én másoltam fel. Filmzene volt és annak a bizonyos filmnek határozottan hipnotizáló hatásúvá tette számomra azokat a jeleneteit, amik mellé szánták. Anno minden követ megmozgattam, hogy valahogy megkaparinthassam.
A kezdetben halk digitális morajba vegyült női hang hallatán feláll a szőr a karomon. Egy pár pillanat és bejönnek dallamba az ütős hangszerek, amik egyre hevesebb, egyre erősebb, egyre gyorsabb tempót diktálva átveszik az irányítást az agyam, a testem, a lelkem felett. Szívem egy ütemre dobban a zene ritmusával, amint a digitális dobok és a frenetikus kongaszóló egymással versengve kergetőzik a jobb és baloldali hangszórókban ide-oda, ide-oda.
Hanyatt dőlök az ülésben és egy pár másodpercre behunyom a szemem. Minden porcikámat átjárja a rám törő hangulat. Lassan újra kinyitom és rámeredek az előttem húzódó üres és egyenes útszakaszra. Gondolkodás nélkül visszaváltok és tövig nyomom a gázpedált. Mélyen lesüllyedek az ülésben a kormány mögé, amit egy gyors felváltás után újra két kézzel fogok. A sebességmérő mutatója és a fordulatszámmérő, lassan de határozottan emelkedik, ahogy a dízel motor nyelni kezdi a gázolajat. Az út menti fák sebesen suhannak az út oldalán és vaku-villanásokká változtatják az egyre feljebb kúszó nap fényét. A kongaszóló üteme is felgyorsul, simán lehagyja a Vectra gyorsulási képességét és mágikus hatalmával szólít, hív, hogy kövessem. A dízelmotor lomhán felpörög , a sebességmérő tovább araszol a műszerfalon, de a digitális dobok nem elégszenek meg ennyivel. Gyorsabban! Gyorsabban! Kiáltják a fülembe a mély és magas hangfrekvenciák, és nekem engedelmeskednem kell. Tétova mozdulattal nyúlok a kormány és a műszerfal közti alig látható apró mélyedésbe és felbátorodva, immár határozottan pöckölöm fel az ott megbújt kapcsolót.
A kormány majdnem kiszakítja a kezemet, ahogy a kocsi rándulásától belepréselődök az ülésbe. Mintha rakéták robbannának a motortérben, éles sivító hanggal pörög fel a fordulatszám. Számomra ismeretlen ritmushangszerek ütemére remeg körülöttem a levegő. A látóterem összeszűkül, az út menti fák elmosódnak, az út előttem kontrasztos, digitális térré változik.  A dobokat a csontjaimban érzem, adrenalinnal turbózott vérem már rég a zene őrült száguldásával ömlik a mélyhangok dübörgésére rezonáló ereimben. Az ülés lejjebb ereszkedik velem és szorosan tartó párnázott merevítéseket növeszt. Előttem a műszerfal egy pillanat alatt kifordul magából és villódzó digitális műszerek százait vetíti a szélvédőre. Még az áttetsző ikonok és vektorvonalak is a ritmusra pulzálnak. Száguldás közben érezhető, hogy az egész autó változik körülöttem. A tető sokkal lejjebb ereszkedett, szinte fekszem a hátamon, de mégis tökéletes a rálátásom az útra, amit most digitális segédkörvonalakkal és információáradattal kiegészítve látok magam előtt. A visszapillantó tükrök belesimulnak a karosszériába, a hátsó szélvédő eltűnik a hátsó ülésekkel együtt és belesüllyed az összezsugorodó csomagtartó maradékába. A tengelytáv összeszűkül, a kerekek kiszélesednek, és hiába kanyarog most már előttem az út, az átváltozott járgány a száguldás ellenére is simán és stabilan fekszi az aszfaltot.
A dobok ritmusára veszem a kanyarokat. A pár perccel ezelőtti álmosságnak nyoma sincs, hiszen minden koncentrációmra szükség van, hogy az úton tudjam tartani a megveszett ördögszekérré változott Bejgli nevű szelíd autócskámat.
A szelídségnek persze már nyoma sincs. Drága egyetlen kocsim kétséget kizáróan nagyon élvezi a változást. Pár másodpercenként előzünk meg lomhán haladó járműveket, nem egyszer centiméterekre elkerülve a szembe jövő forgalmat. Biztos vagyok benne, hogy belőlem csak egy halvány villanást látnak maximum.
A zene örjöngésbe kezd. Az ütős hangszerek mögül tompa keleti dudaszó hipnotizáló hangja dereng át, és érzem, hogy minden igyekezetem ellenére a ritmus lassan eltávolodik tőlem. Leelőz, magamra hagy és új játszótárs után nézne, aki jobban bírja az őrült tempót. Bejgliből és belőlem egyszerre tör fel a féltékeny indulat. Jobbra tőlem a műszerfalból kipattan egy panel és közvetlenül a jobb kezem mellé ugrik egy neonkék színnel villogó gomb. Körülöttem a kocsi belseje bíborszínben kezd pulzálni és veszélyt jelző szirénahangok próbálnak érvényesülni a koncerttermeket megszégyenítő instrumentális hangorkán közepette.
Rácsapok a gombra és felrobban körülöttem a világ. A kocsi hátuljából jövő irdatlan erejű robaj egy pillanatra két vállra fekteti a digitális dobok mindent betöltő hangját. Az út kifordul alólam és a szélvédőn át látom, hogy pillanatok alatt messzire emelkedünk a felszínről. Körülöttem a karosszéria hullámzó mozgásba kezd, és csak gyanítom, hogy az atomi szintű átalakulás egy a jelenlegitől teljesen eltérő idegen külsőt eredményez majd. A műszerfalból és az ülésből apró tapadókorongok és gyorsan szilárduló folyadékot lövellő fúvókák hullámzanak elő és matt fekete testhez simuló anyaggal borítanak be a lábfejemtől a nyakamig. Az ülés hátuljából egy mechanikus gépkar tompán fénylő fekete sisakot húz a fejemre, és a következő pillanatban mindenhonnan gégecsövek és drótok fonnak be és kapcsolódnak rám. Szinte eggyé válok a kocsimmal.
Előttem a műszerfal eltűnt, a helyén egy felhőfoszlányokkal teli hatalmas panorámaablak uralja a látóteremet.  Pár pillanat múlva kék derengés mögül előbújó hunyorgó csillagok bukkannak fel, ahogy egyre gyorsulva kitörünk a föld gravitációjából. Bejgli a sisakom belső üvegére küldi a száguldó információáradatot, ami egyértelműen alátámasztja, hogy tényleg elhagytuk a légkört.
A zene ritmusa nem gyorsul tovább.  Elismeri, hogy méltó partnerre és fáradhatatlan követőre talált bennünk az őrült száguldásban.  Kiegyensúlyozott ritmusa körülölel minket és határozott elszántsággal kísér a végtelen űrbe, távol a naprendszertől, távol ettől az univerzumtól… 

- Száguldozunk, száguldozunk? – kérdezi a rendőr.
- Krvnydtmr… - dörmögöm az orrom alá válaszul és közben áthelyezem a testsúlyomat a másik lábamra. Hanyagul Bejgli oldalának dőlve figyelem a szervet, amint az irataim között mazsolázik, és roppant elégedetten dudorászik a bajsza alatt. A társa kicsit odébb a sebességmérő berendezést buherálja.
- Tudja, ezen a héten maga az abszolút rekorder a hetesen. – próbál barátkozni a mérős arc.
- Köszönöm. – felelem. – És jár ezért valami kedvezmény a bírságból?
- Aligha. De ha már itt tartunk, árulja már el: mi vitte rá, hogy ezen az álmos kora reggeli órán kondenzcsíkot húzzon, ráadásul lakott területen. – veszi vissza a szót az iratböngészős bajszos.
-Bejglivel halálra untuk magunkat, úgyhogy betettünk zajkeltőbe egy kis ébresztő jellegű légköri zörejt. – megvonom a vállam. - Kicsit jobban átéltem a ritmust, mint kellett volna.
Látom rajta, hogy nemigen áll össze nála a kép.
- Bejgli? – kérdezi.
- Bejgli.
- Diós?
- Dízel. Turbódízel.
Szúróssá válik a tekintete.
- Hogy adhat ilyen hülye nevet a kocsijának?
- Nem számítottam rá, hogy ennyiből megvilágosul.
Szerencsémre nem veszi nagyon zokon a pimasz hozzáállásomat. Kitartását és erős idegrendszerét őszinte válasszal honorálom.
- A színe alapján kapta. Merthogy bézs. Azaz BEIGE.
- És emiatt lett Bejgli?
- Emiatt.
A műszeres rendőr a felettese mellé lép. Látom rajta, hogy jól szórakozik, mellesleg pedig komplett hülyének néz. Úgy érzem a felettes ez utóbbit még nem döntötte el véglegesen.
- Hát remélem sikerült felébredniük. Drága mulatság lesz. Legalább ötven rugó és minimum 3 pont.
- Piros?
- Micsoda?
- Hát a pont.
- Maga tényleg ilyen hülye vagy tetteti?
Szerencsémre látom, hogy a szeme sarkában már mosoly bujkál. 
- Mit csináljak magával? Ha elveszem a jogsiját még éhen hal nekem. Figyelmeztetéssel elengedni túl nagy bőkezűség lenne. Jócskán túllépte a megengedett sebességhatárt.
Egy pillanatra elmélázok: ha tudná, hogy a sztratoszférát is jócskán túlléptem.
- Hahó! – ránt vissza a jelenbe. – Nem narkós maga véletlenül?
- Nem, csak néha elbambulok.
- Jöjjön rendőrnek! – már vigyorog.
Nem akarom elhinni, hogy ilyen könnyen megúszom.
Egy óriási földdarab miatt nagyot döccen a kocsi alattam és kiesik az összenyálazott CD a számból. Mit is akartam hallgatni? Ja, mindegy csak felébredjek tőle. Ezt a fránya traktort meg már az előző faluban meg kellett volna előzni.