Szerepeltem a Garfieldban!!!!

Igaz, hogy csak statisztaszerep volt, de akkor is.

Mostantól hívjatok A FÉLELMETES GUMIPÓKNAK! 

Megkezdődött a velencei nyár

A kora délutáni órákban úgy döntöttem, hogy csendben olvadozás helyett inkább elugrok bicajozni. A part a meleg hétvége hatására persze tele volt tó- és napfürdőzőkkel, és egy idő után rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok képes elég lassan tekerni, ahhoz, hogy a jobbra-balra tekintgetés ne tegye balesetveszélyessé a kirándulást. Szépen leszálltam hát és komótosan átsétáltam a sűrűbb részeken.

A séta egész kellemes volt, csak a bringás napszemüvegem ment tönkre, ugyanis a sok bámészkodásban sajnos összekarcolta a szemem a lencsét belülről.

Ej csajok, ti aztán tudjátok mitől gúvad a férfiszem… nekem is hetekbe telik minden nyár elején, hogy hozzászoktassam magam ezekhez a dolgokhoz annyira, hogy észrevegyem azt is, ha egy csinos lánynak a szeme is szép.

Expert nap

A mai napomat - Drizzt barátom társaságában - a margitszigeti Danubius Thermal & Spa Hotelben rendezett Expert nap-on töltöttem, ami egy számítástechnikai konferencia volt az ugyancsak – és nem véletlenül – Expert nevű számítástechnikai nagykereskedés  szervezésében. Az esemény hajnali 9 órakkor kezdődött regisztrálással, és mivel nem akartam elkésni, kénytelen voltam  éjfél közepén, 6 óra 45 perckor kelni, hogy a 7.38-as éjszakai MÁV járattal pestre utazódhassak.

Jelen pillanatban mondhatom, hogy sikeresen túléltem az egész előadássorozatot, amin pár érdekes apróságon kívül nem tudtam meg semmi világmegváltót, de egy ilyen eseményen nem is ez a lényeg. Délután 5 óra lévén a welcome drinknél és kötetlen társalgásnál tart a program, amit én a szálloda kerthelyiségében töltök jelenlegi kedvem szerint, blogbejegyzésírással. Társaságomul a velem szemben ülő és langyos narancslevet szopogató Drizzt, és  a pingvinruhás fel alá járkáló pincérek tálcáiról zsákmányolt különféle alkoholfajták szegődtek. Sajnos lányok nincsenek.  Úgy látszik az IT-s szakterület csak az SFportal találkozóin hozható kapcsolatba a csinos hölgyekkel.

Na nem baj, piából legalább van sokféle és a kaja felé se lehet panaszom, lévén még nincs vége a rendezvénynek és már túl vagyunk két teljes értékű étkezésen és jó néhány nassólós szüneten. A vacsorához talán már nem is maradt elég szabad lyuk a derékszíjamon.

Az előbb véletlenül kiürült a pezsgőspoharam (a frászt véletlenül…én ittam meg…vagy mégsem?), és amikor felém bóklászott az egyik pingvin, csalódottan vettem észre, hogy csak narancsleveket és ásványvizeket egyensúlyoz tálcában végződő jobb kezével. Érdeklődő pillantásomat tökéletesen megértve, megkérdezte mit óhajtok. A sikeres információcsere után – ahogy egy ilyen informatikai rendezvényen elvárható – rögtön intézkedni kezdett és egy elegánsan diszkrét mozdulattal hátrafordult, majd nemes egyszerűséggel odakiáltott a – nem éppen kisméretű - kerthelyiség túlvégén tevékenykedő társának.  Az enyhén ízes tájszólástól nem értettem pontosan, hogy milyen nevet kiáltott, de rövid szövegértési szubrutinfuttatás után úgy tippeltem, hogy vagy Marcsi vagy Lajcsi becenevű az éltető nedűt irányomba szállító egyed. Egy valamirevaló Marcsira vágyódó tekintettel bámultam az érkezés irányába, de csalódottságomra egy szálkás, huszonéves srác bukkant elő az informatikusmasszából. Pech… Megérkezése után és kiszolgálásom közben, megkérdeztem becses nevét. Karcsinak hívták.

Ne kérdezzétek minek írtam ezt le….vegyük úgy, hogy egy blog arra való, hogy akármi belekerülhessen. 

A rendezvény vélhetőleg tovább folytatódik vacsorával és tombolával, aminek értékes nyereményei engem is idekötnek még egy legalább pár óráig. A szórakoztatásról tavaly kétes minőségű műsor hivatott gondoskodni…idén meglátjuk mi lesz. Ha nagyon rossznak bizonyul, legfeljebb elszórakoztatom magam – és titeket – a blogba irogatással. YIIIHÁÁÁÁÁÁÁÁ  :

 Ezek mi vagyunk…mármint én és Drizzt és az “informatikus massza” a háttérben.
Drizzt túl van a langyos narancslén én meg túl vagyok két pohár LajcsiMarcsiKarcsi féle pezsgőn.

update:

Lassan beinvitáltak minket a vacsihoz, lecsüccsentünk a terítékkel gazdagon megpakolt asztalokhoz (hogy a kaját hová tesszük az üveg és evőeszköz csúcsforgalom közepén, arról nem szólt a fáma), és elkezdődött a műsor. Szerencsére nem húzták sokáig az összesereglett customerek agyát és gyorsan kisorsolták azt a 10-12 ajándékot, amit a szerencsések magukhoz vehettek (mondanom sem kell, hogy sem én, sem Drizzt nem húztunk be semmit, még riverre se). A sorshúzást az est háziasszonyának kikiáltott nőci rendezte le, aki enyhén affektálva nem tudta eldönteni, hogy a jobbkezével, balkezével, ballábával, jobbmelllével vagy a szempillájával húzza-e ki a szerencsésebbeket az üveg gömbőcből. Mi persze jót izgultunk a cseppet sem bundagyanús fődíj sorsolás közben, bár kicsit fura volt, hogy a 4 legértékesebb nyereményt, egészen véletlenül a nagyker legtöbb hasznot hozó ügyfelei vitték el. Az egyik cég rögtön hármat is.

A tomboló tombolamóka után jött a humorista.  Valamelyik seggfej volt a standup comedian (nem viccelek, az est házinénije így konferálta fel) , akit nemrég a Showder Klub bemutatóreklámjában láttam és 20 percen keresztül poén és viccözönnel szórakoztatott minket. Volt olyan amin még nevettem is. De most komolyan! Tényleg Hofival lett oda az ország egyetlen tehetsége ebben a műfajban?? Rájöttem, hogy a  „felálló komédista” (LOL) műfajában van a zseni – pölö Jeff Dunham – és van a seggfej. Az előbbi hosszú heteken, hónapokon keresztül próbálja kitalálni, kidolgozni a poénjait, összeszerkeszti, hogy ne legyen a műsornak uncsi része, szortírozza, finomítja és amikor végül a fellépésre kerül a sor az összes rekeszizom kikészül, az összes könnycsepp elfolyik. Ezzel szemben van a seggfej, aki napközi után otthon összeír fél óra alatt egy nagy rakás baromságot, ami az eszébe jut, és ha elég gyorsan mondja el őket a színpadon egymás után, akkor a szórványosan felhangzó nevetés nem éri el soha a kínos szintet. Nem vagyok egy nagy mágus ezen a téren, de hiszem, hogy többet ér egy bármilyen értelmes szövegben, jó időben,pontosan,  éllel kifelé elhelyezett poén, mint a céltalan, iránytalan viccözön, aminek egy részén lehet nevetni.

Uff…mire ezt leírtam a vacsi is elfogyott… éppen hogy le tudtam tuszkolni a kevéske adagot, amit a tetszetősebb tápokból a tányéromra szedtem. Az olasz gombás zöldséges, tejszínes, fetuccini és a gyümölcsös sajttál tájékán elbizonytalanodtam, de végül bennmaradt minden. A desszertre gyúrva kezdtem bele ebbe a ebbe a kis folytatásba, de pocakom tájékán érzem, hogy abból már nem lesz semmi. Remélhetőleg még idejében ki tudok gurulni a Délibe a vonatinduláshoz, mert ha nem akkor a rakparton tölthetem az éjszakát, mint félregörgetett defektes kamionkerék, vagy mint uszályok rögzítéséhez használt öntöttvas kikötőbak.

Jááááj…mennem kelll!!!!! A színpadon megjelent három grácia és hamisan énekelnek musicalbetéteket!!! Drizzt rosszabbul viseli!! Hűűűűűvazzee!! HELP! na pápá…..mielőtt mentő kell hozzá!

A Trombitásban született közös gyermek

Tegnap ismét sfportal találkozó volt a Trombitás étteremben, és mivel a múltkori alkalommal roppant jól éreztem magam, ezért elhatároztam, hogy a mostani estét sem hagyom ki.
Bár kissé nehezen indult be a jókedv - 15 ember nehezen tud úgy elhelyezkedni, hogy mindenki mindenkivel tudjon kommunikálni - a kerthelyiség összetolt asztalainak perifériájára szorult állapotunkban is igyekeztük jókedvre deríteni egymást. Pár pohár bor után és az étkezések befejeztével, szerencsére szellősebbé vált a társaság és szót tudtam váltani sokmindenkivel akiket addig nem ismertem - vagy csak kevéssé - és nagyon örülök neki, hogy újabb értékes egyedekkel bővíthettem az ismerettségi körömet. Mivel úgy alakult, hogy épp táskám egyik félreeső zsebébe rejtve magammal vittem az új családtagot is, - igen, az én szemem fénye laptopomat - és mert tudtam, hogy a társaság jórésze minimum bloggeri szinten űzi az írás különböző formáit, ezért támadt egy elvetemült ötletem. Írjunk közösen novellát. Ezt a játékot annó középiskolában, táborban, elborult borozgatós netes csetelések ideje alatt már teszteltem, de két-három alkotónál több még sosem vett bennük részt. A szabályok egyszerűek voltak. Leírtam egy címet és egy mondatot és továbbadtam a laptopot a mellettem ülőnek aki egy újabb mondattal egészítette ki az irományt, majd ő is tovább adta. A végeredmény azthiszem hűen tükrözi az alkotók személyiségét, elmeállapotát és alkoholos befolyásoltságukat. Íme a mű a maga nyers valójában, - vettem a bátorságot és semmit sem javítottam bele…pedig a végefelé lenne mit
Az alkotók: (az eszembejutás sorrendjében) Fairylona, Szonja, Adeptus, Hadiösvény, Nita, Vid, Chelloveck, Sayed, Merras, Sheenard, Brod és jómagam. Ha véletlenüól kihagytam valakit akkor sikítson, vagy örüljön, hogy nem hoztam összefüggésbe a művel és így később nem kérhetik rajta számon

Mennyei Pokol
(novella, ami létrejött a Trombitás Sörözőben, 2008.05.09-én több kreatív alkotóelme jóvoltából)

Remegő kézzel nyúltam a borospohár felé, és pár korty után sikerült a mélyen bennem megfogalmazódó kérdést egy szuszra a velem szemben ülő lány szemébe hadarnom.
 - Hiszel abban, hogy valahol messze egy másik fiú és egy másik lány most ugyanígy egymás szemébe néz, és ugyanazt gondolja, mint mi?
Ezzel a furcsa lánnyal még eddig alig találkoztunk (talán csak egyszer-kétszer? Kit érdekel?), így csak remélhettem, hogy azt fogja válaszolni, amit szeretnék – persze, hogy nagyon… legyünk őszinték, első pillantásra érdekelt.
Minden reményem és várakozásom ellenére a válasz mégsem volt pozitív, nekem tetsző.  Innen az asztal másik oldaláról is úgy érzem, jó illata van.
Telepatikus úton próbáltam vele tovább kommunikálni.
- Mit szólnál, ha azt mondanám, ami velünk történik, nem is velünk történik, hanem valahol máshol, másvalakikkel?
A lány nem lehetett valami filozofikus alkat – bántam is én! megbocsátottam volna azt is, ha a Sláger Rádióról kell beszélgetnem vele a továbbiakban, csak ne álljon még fel –, nagyot sóhajtott, majd elképedésemre telepatikus úton válaszolt:
– És te mit szólnál, ha tudnád, hogy kissé kevesebb okoskodással, sokkal hamarabb az ágyadban kötnék ki?
A szememben valószínűleg pont az a smaragdszínű fény gyúlt ki, amit már többször használtam különböző égtájakon élő különböző vérmérsékletű lányok elcsábítására, legalábbis a különböző éghajlatokon élő különböző vérmérsékletű lányok leírása szerint.
- Azt, hogy bízd rám magad és hidd el nekem, hogy így viszont dupla élvezet lesz – szellem és test, kettő az egyben.
Romantikus hangulatomhoz nem illő röhögés csendült fel az asztal túlfeléről, bosszankodva pislantottam oda – az egyik srác lepecsételte a másik homlokát épp. Szóval a másik innentől  Halálra Jelölt, és kettőnknek tanúskodnunk kell majd az Inkvizíció előtt, hogy rendben lezajlott a kivégzés. Visszafordultam a lányhoz, és eszembe jutott a mondat, amit a mosdóból kifelé tartva az egyik pincérlány súgott a másiknak: nekem nincs is sorsom…
Azt gondoltam , most vagy soha, és átnyúltam az asztalon, hogy megfogjam a kezét.
De a lány már nem volt sehol.
A téridőben megéreztem a jelenlétét, és azon nyomban utána teleportáltam. És amikor megjelentem a másik oldalon, és megláttam a körben lobogó lángokat, rá kellett jönnöm, hogy ember sose akarjon követni egy démont, akármilyen igéző is a tekintete.Meleg volt, de hogy őszinte legyek, voltam már melegebb helyzetekben is. A démonok az anyagi világban sokszor tökéletes lénynek tűnnek, de ha szeme van hozzá az embernek, azért kiszúrja őket – és ezzel teheti a legtöbbet azért, hogy megmentse önmagát. De ez a lány a démonvilágban is tökéletesnek tűnt – épp oly igéző, kívánatos, hibátlan, mint a mi síkunkon.
- Üdvözöllek a személyre szóló poklodban!  - szólt a démonlány, az én Laurám hangján, azon a hangon, amit 2005 borzalmas májusa óta nem hallottam. Még mindig élénken él az emlékezetemben az a májusi alkony, amikor…
- Közbevágtam.
- Tá-ti-ti-tá-tá –mondtam. Csak eszembe jutott, felmerült a semmiből, mint egy tengeralattjáró, amelyet elhagyott a legénysége, miután automatára kapcsolt. Próbáltam nem odafigyelni, de nem tudtam nem észrevenni, hogy ugyanazt a ruhát viseli, mint azon a reggelen. A démonlány intett nekem, hogy kövessem személyes poklába.  És ott érzékszerveim csődöt mondtak, se nem láttak, se nem hallottam. Egyetlen reményem volt, hogy kikerüljek innen, ha hagyom, hogy ösztönlényem fölébem kerekedjen, lássák, mi vagyok, honnan indultam és hová tartok, és mivé válok itt lent egy démon ölelő karjaiban.

Jelentkezés a vonatról

Hát hellóka… 

Ha hiszitek, ha nem épp a vonaton ülök.  És, igen, eljött az idő, amikor végre nem vagyok már a négy fal közé szorítva, és egy kellemes fővárosi vasutazás során az alvást, olvasást és zenehallgatást felválthatja a kreatív tevékenység, mert itt van, eljött Ő, akit oly hőn vártam már, mint vetési varjú a magszóró traktort.  Megérinthettem, ölembe fektethettem, végigsimíthattam kecses vonalain, mert az enyém végre. Az én laptopom.
Jópárszor előfordult már velem, hogy az utazások alkalmával agyamba tóduló ötletek, elképzelések hiába kerültek a mindig nálam lévő kis noteszembe, végül sosem élték meg a kidolgozottságot. Mint, ahogy arra is rengetegszer volt példa, hogy egy dolgos nap után felszabadulva blogírási hajlamomat visszaverte a tudat, hogy ugyanabban a székben, ugyanabban a helyiségben kell tartózkodnom hozzá, mint ahol majdnem az egész napot töltöttem. Hát jelentem ezúttal semmi sem akadályozhatja meg, hogy ott és akkor kövessem el digitális merényleteimet, amikor azok eszembe jutnak. Bizonyítsa ezt a tényt ez a bejegyzés melyet ajánlok mindenkinek, aki az elmúlt – nem rövid - időszakot pókság nélkül volt kénytelen átvészelni.  Ezenkívül külön ajánlom édesanyámnak, akinek a segítségével részletre vásárolhattam laptopot és elkerülhettem, hogy anyagi romhalmazzá váljak; Kedvesemnek, aki végigasszisztálta,- szenvedte, - drukkolta az egész projektet a vágy ébredésétől a beteljesedésig; és végül de nem utolsósorban NEKED, te drááága ACER aspire 2920Z, aki oly szép vagy mint a mesebeli háromkívánság, oly okos mint egy zöld pardonnyi BTK-s, és oly kompakt mint egy svájcisapka. Vagy valami ilyesmi…

Kert.. 

A minap kitekintettem frissen szerzett kápolnásnyéki hajlékunk csöpp kertjére, és észrevettem, hogy az ébredező homogén zöld terület, bár nagyrészt a február végi, kínzáshoz hasonlító kertásás, gereblyézés, hengerelés, vetés és a február végétől hektoliterekre rugó locsolás eredményeképp kihajtott fűkezdeményekből áll, mégis nagy százalékban tartalmaz egyéb zöldségeket, amikről frissvidéki fővárosi ficsúr létemre is tudom, hogy nem jó, hogy ott vannak. Az észrevételt elhatározás és tettek követték, így a szerdai nap nagy részét a kertben guggolva gyomnövényekre vadászva tölthettem.
Aki jobban ismer, az tudja rólam, hogy a kerti zöldségekből három fajtát vagyok képes megkülönböztetni. Aminek virága van az muskátli, aminek levele az saláta, és aminek nincs egyik sem az a fű. Budapesti éveim alatt ez a tudásanyag elegendőnek is bizonyult, de a kertünkben négykézláb szöszmötölve jobb dolgom nem lévén,elkezdtem elnevezgetni a szemem elé, majd kezeim közé került vadnövényzetet. Sokszor és kínkeserves körülmények között találkoztam a Mélygyökerű Kapaszkával ,ami olyannyira ragaszkodik a drága anyaföldhöz mint bizonyos politikusok a parlamenti bársonyszékhez. A legutálatosabb a Nagyonszúrós kabbeaf*szom, amit szerintem senkinek nem kell botanikai szempontból jobban körülírni ahhoz, hogy tudja miről van szó. A legszenvedősebb mégis talán a Csipesszentő Milliárdka, melynek nevével egyrészt a mérete miatti ideális eltávolítóeszközre, másrészt a kertben hozzávetőlegesen megtalálható mennyiségükre utaltam.
A gazolást eredetileg úgy terveztem, hogy kerítéstől kerítésig haladván minden utamba akadó egyedre rávetem magam, mégis miután egy négyzetméternyivel sikerült végeznem durván egy óra alatt, stratégiát módosítottam és méret alapján kezdtem vadászni rájuk a legnagyobbtól haladva a kisebbek felé. A logika szerint így lassabban haladtam, de jól esett a mozgás, amíg párat léptem egyik egyedtől a másikig, arról nem is beszélve, hogy mennyire számított a látványos eredményesség a hangulatom romlásának elkerülése végett. Mire nagyjából végeztem, a nap félig lemenőben volt, a hátam félig megfájdulóban, a nadrágom félig rongyokban, a kert pedig feleannyira sem látszott füvesnek, mint ténykedésem előtt. Ez utóbbi észrevételem arra ösztönzött, hogy mihamarabb beszerezzek még egy kis fűmagot, hogy a foltokban fellelhető kopasz részek se maradjanak füvetlenül. Az első – igen gyér hatásfokú - füvesítéskor pontosan két kilógrammot vásároltam, ami kicsivel volt több, mint a kertünk mérete alapján javasolt mennyiség, ezért az eredmény ismeretében biztosan tudtam, hogy a hiánypótláshoz legalább még ennek a mennyiségnek a fele szükségeltetik. A boltból visszatérve tehát biztos ami biztos 5kg fűmaggal felszerelkezve léptem a kertbe és kedvesen dudorászva szerényen szétszórtam a zsákom tartalmát kábé ujjnyi vastag réteget létrehozva az életet hordozó magvakból, a szomszédaim derültségére és az arra járó rigók, cinkék és egyéb magokkal táplálkozó élőlények nagy örömére. Természetesen ilyen apróságokkal már nem foglalkoztam, hanem elégedett mosollyal az arcomon estem neki a slagnak, hogy éltető vízpermettel szólítsam elő kertem frissen vetett kicsi csíráit.

Póker…

Az elmúlt héten csak háromszor pókereztem. Egyszer szerdán, egyszer csütörtökön és egyszer pénteken.
Szerdán a budapesti Royal pókerklub szokásos szerdai 3+1-es freezout versenyén indultam, mivel többedmagammal beneveztünk a II. Országos Póker Csapatbajnokságra és az a véleményem, hogy nem ártana gyakorolni kissé az élőversenyes szereplést különösen a többi csapattagnak és nekem, de leginkább a többi csapattagnak. Így hát hosszas szervezés és egyezkedés után a többi csapattag lelki támogatásának biztos tudatában egymagam neveztem a versenyben, ahol végül a 21 induló közül sikerült egy kellemes 3-ik helyezést elérnem. A helyezéssel némi pénzmag is járt amiből egy jó kis tankolással jutalmaztam magam a hazafelé vezető úton.
Csütörtök napközben kaptam egy hivatalos promólevelet a bestpoker.com-tól – ami amúgy a csapatbajnokság hivatalos támogatója, - hogy én, mint a bestpoker.com regisztrált játékosa indulhatok egy freerollon ahol a legjobb 8 helyezett tagja lehet az OJ Sámson csapatvetésével nevezett bestpoker teamjének a bajnokságon . Nem is emlékeztem, hogy regisztráltam volna oda, de ez nem csoda hisz egy-két éve minden terembe regisztráltam, ahol valami pici kis freerollt indítottak. Mindenesetre a levél 100 dolláros prize poolt is ígért, és mivel jelszó kellett a regisztrációhoz, valószínűnek tűnt, hogy tényleg csak az a pár magyar játékos fog lézengeni rajta, aki valaha beregisztrált ebbe a terembe. Viszonylag korán regisztráltam, ami nagy szerencse volt, mert az egyik magyar lángelme a pókerterem közös chatjében elfecsegte a verseny jelszavát, úgyhogy onnantól a 200 főre limitált verseny ez pillanat alatt megtelt és a verseny előtt beköszönő magyar versenyzők, már nem próbálhattak szerencsét. A sok freeroll harcos ellenére – vagy éppen azért – viszonylag könnyen átverekedtem magam a mezőnyön és sikerült egy harmadik helyezést elérnem, ami mint utóbb kiderült másodiknak számít, mert a küzdelmet végül megnyerő külföldi játékost az összes hasonlóval együtt utólag kizárták a versenyből. Nemrég felhívtak telefonon, hogy megbeszéljék velem a csapatbajnokságon való szereplés részleteit. Mivel nekem már megvan a csapatom, olyan tagokkal akik jó barátaim és akikkel sokkal szívesebben játszom együtt mint bárki mással, kedvesen elutasítottam a lehetőséget, hogy Sámson mester oldalán tetőtől talpig bestpókeres szerkóban képviseltessem magam.
A pénteki napon tudomásomra jutott, hogy az Albipóker oldalt és közösséget, aminek én is felszínesen ugyan de tagja vagyok, az Unibet.com egy új módszerrel támogatja. Méghozzá úgy, hogy minden héten pénteken egy exkluzív 300euró garantált össznyereményű 2,2euró rebuy versenyt rendez a közösség tagjainak. Ahogy hallottam 20-30 fő induló szokott lenni és az első 9 helyezés már fizetős. Ilyen feltételek mellett egyértelműen ott volt a helyem, csak hát volt egy olyan apró bökkenő, hogy az Unibetes teremben nem volt egy fillérem sem, és nemigen vannak reális eséllyel kecsegtető freerollok, ahonnan rövid idő alatt néhány eurócskát összerabolhattam volna, hogy belekezdjek a valódi játékba. Mivel a versenyről nem szándékoztam lemaradni ezért bekövetkezett az, amit eddig még sosem tettem meg eddigi pókerpályafutásom során és dombornyomott bankkártyám segítségével befizettem 5000 Ft-ot, vagyis majdnem 20eurót a terembe. Bátor tettemet végül siker koronázta, ugyanis sikerült 29 játékosból a 4-ik helyig felküzdenem magam, és a 2,2 eurós beruházásom 33 eurós nyeremény formájában tért vissza hozzám, rögtön az első alkalommal. Azt hiszem mostantól sűrűn lesz programom péntek esténként.  

Írás…

 Ezen a téren szégyen, hogy milyen rosszul állok. Tele vagyok jó ötletekkel, koncepciókkal, tervekkel és még azt sem mondhatom, hogy időm nincsen megvalósítani őket. Egyszerűen eddig nem tudtam rávenni magam, hogy ugyanott üljek még jópár órát, ahol amúgy is a megélhetésemért folytatott küzdelemmel vagyok elfoglalva és szabadidős tevékenységként verjem a billentyűket ahelyett, hogy munka gyanánt kattintgatnám az egeret. Persze az időm nagy részét amúgy is ott töltöttem, internetezéssel, olvasgatással, cseteléssel, néha játékkal vagy filmnézéssel. Mindennel, csak éppen írással nem. Rájöttem, hogy amíg nem teszek valamit az ügy érdekében addig ez nem is fog megváltozni. Egyszerűen képtelenségnek tűnt, hogy a galérián a gép előtt ülve a kreatív gondolatoknak és a mondatszerkesztős fogalmazásosdinak szenteljem magamat. Ehelyett csak ültem egyhelyben, kattintgattam az egérgombot, és szinte nyálcsorgatós katatóniába süllyedve szívtam magamba a felém áramló érdektelen, vagy csak simán felesleges információk megabájtjait.
Jelentem ezennel vége. Miss. Notebook megvásárlásával egyetlen célom volt. Hogy saját magamat elzárhassam a munkahelyemtől, az internettől, a kényelmet adó négy faltól, ahol mindennapjaimat töltöm, és a szabad levegőre kárhoztatva más lehetőségem ne legyen mint önmegvalósítani, inspiráló környezetben, ihletet adó frisslevegőn a múzsa illatával átitatott természet ölelő karjaiban.
Már azt a metódust is kitaláltam, hogy hogyan fogom elkezdeni. Szerencsére drága laptopom oly kicsike, hogy játszi könnyedséggel elfér egy akármilyen hátitáskában, így bárhová magammal vihetem, akár kocsival, vonattal, bringával vagy gyalogszerrel indulok útnak. Mostantól minden héten lesz 2-3 nap amit teljes egészében írással és kirándulással fogok tölteni. Előző nap kinézek egy célpontot, feltankolom a hátitatyómat elemózsiával, és kora reggel útnak indulok azzal az eszközzel amelyet a legmegfelelőbbnek találok a célpont eléréséhez. A célomat elérve pedig nem lesz más dolgom, csak magamba szívni a környék nyújtotta energiákat és kiírni magamból azokat a gondolatokat, hangulatokat, amiket oly régóta készülök kiírni. Ezeket a napokat Írótúráknak fogom nevezni, és terveim szerint – valamint, hogy fenntartsam magamban a lelkesedést a dologgal kapcsolatban - itt a blogomban beszámolok majd minden alkalomról, hol jártam mit csináltam és milyen témában mekkora mennyiséget sikerült billentyűzetre vinnem. Biztos vagyok benne, hogy nehéz lesz elkezdeni, de menni fog. Ez is olyan mint a szex… nagyon várjátok a lehetőséget, aztán amikor minden körülmény adott, mégis nehezen kezditek el, de amikor végül nekiláttok és átfűtenek a tevékenység izzó örömhullámai, akkor már abba sem tudjátok hagyni…csak ha már bevégeztetett.  

Boldog Nőnapot

Ezúton szeretnék minden Hölgyismerősömnek, Nőnemű olvasómnak, és identítászavaros férfinak Boldog Nőnapot kívánni!

Kutyaharapást kutyával

Páran jeleztétek, hogy az oldalon a kommentelés nem működik, ha egy másik bejegyzéshez már történt komment és a kliens megjegyezte a felhasználó nevét. Mint kiderült a hiba a WordPress templateben volt, így a délelötti tűző napos sivatagot ezennel lecseréltük egy varázslatos naplementére az őszi parkban. (legalábbis amig valami egyedibbet és giccstelenebbet nem találok)

A lényeg, hogy mostmár lehet orrba-szájba kommentelni. Hajrá….mutassátok meg, hogy van értelme írnom, mert olvassátok.

Vihar utáni móka

Kiderült, hogy a velencei időjárás a nemrég egy korábbi blogbejegyzésemben taglalt kellemes jellegzetességekben egyáltalán nem merül ki. A hétvégi vihar után rá kellett jönnöm, hogy a tóparti tornádó, sokkal viccesebb, mint a pesti. Itt bőven lehetett látni letépett tetődarabokat, lecsúszott cserepeket, kidőlt fákat és villanyoszlopokat. Mint utóbb kiderült, az eféle dolgok megszemlélése része a falusi kultúrák szezonális szórakozásának.
Például a szomszéd leányzóra az erkélyen állva köszöntem rá, amikor épp vadul tartott valahová. Kérdésemre azt felelte, hogy a szomszéd utcába épp most ment a tűzoltó és muszáj megnéznie, hogy mi van ott. Másnap én számoltam be neki a hétvégi séta során tapasztalt kidőlt, feldőlt ojjektumokról, leszakadt és újratelepített vezetékekről, és egyéb nyalánkságokról. Cserében ő beavatott, hogy hány leszakadt tetőt látott Gárdonyban és hány útradőlt tölgyfát Agárdon. A beszélgetés végén megalapítottuk a KKE-t. A Kápolnásnyéki Katasztrófaturisták Egyesületét.

I am F*cking Matt Damon

Hát ez LOL!

Képzeljétek, van a jó öreg Usában egy showman, akit úgy hívnak, hogy Jimmy Kimmel és amolyan Fábry Sanyi jellegű arc. Na ennek a pajtikánknak is van jó kis showműsora, jó kis meghívott vendégekkel, jó kis viccekkel, zenével, humorral, sőt, van neki műsorzáró poénja is csakúgy, mint Sanyikának a “kezeket a paplan fölé” meg „ne igyatok mosatlan gyümölcslevet”, és úgy egy éve már a műsort az utolsó vendég után rendszeresen azzal zárja, hogy „Apologie to Matt Damon, we ran out of time”. Azaz „elnézést kérek Matt Damontól, de kifutottunk az időből”. A közönség persze szerette ezt a poént és Jimmy barátunk, ezt azzal hálálta meg, hogy nemrég tényleg elhívta Matt Damont utolsó vendégként a műsorba – aztán persze a hosszú felkonferálás után bevonuló és székbe süppedő Matt Damontól elnézést kért, hogy kifutott az időből és elköszönt a nézőktől. Damon barátunk ezt meglehetősen érthető módon reagálta le, de nézzétek meg magatok:

Szegény Matt barátunk ezután persze más duhaj élcelődők célpontjává is vált:

Aztán, mivel ugye Matt Damont sem kell félteni, rögtön jött is az ellencsapás, méghozzá fájdalmas módon, pont Jimmy Kimmel aktuális (vagy ex) barátnője, Sara Silverman segítségével, aki Jimmy vendégeként nemkicsit hidegzuhany típusú videoclippel örvendezteti meg a showman-t: (aki látta a eurotrippet annak a stílus ismerős lesz:))

Hát ezek betegek, mondhatjuk nyugodtan, deeee itt a történetnek még nincs vége, hiszen pár napja Jimmy Kimmel felvette a kesztyűt és visszavágott, méghozzá legalább annyira fájdalmasan mint ahogy azt Matt Damon, Jimmy barátnője segítségével tette, és hát ki is az aki Matt Damon-hoz elég közel áll, hogy naagyon fájjon? IGEEEN…nagy barátja, alkotó és színésztársa BEN AFFLECK!

Azért ez nemsemmi. Több mint valószínű, hogy előre kitalált show az egész hetek óta tartó műbalhé, de vérprofi az már biztos! Ennek az utolsónak a szereposztásán elhűltem, már amikor nem röhögtem mint a fakuty Harrison Ford valami űberbrutál buzinak!!
Egyébként erről az egészről a filmbuzi.hu weboldalon Human Insect híreiből értesültem, amiért nagyon hálás köszenet neki!!

Velencei Idill

Szombat lévén senki nem róhatja fel, hogy lustálkodással indult a mai napom. Késői, de kellemes ebédem után viszont úgy döntök, lesétálok a Velencei-tó partjára egy kis napsugárzást gyűjteni magamba. A redőny felhúzása során arcomba csapó napsugarak intenzíven helyeslik a döntésemet, esőfelhőnek, borultságnak nyoma sincs. Nadrág fel, cipő fel, kabát fel, ajtón ki, lépcsőn le, és máris a vadonatúj Tulipán utca murvával felszórt hepehupáin caplatok a tó felé.
Szeptemberben költöztem el végleg a Budapesti panelból, ahol az eddigi éveimet éltem. A 31 év alatt sikerült megtapasztalnom a jó és rossz tulajdonságait gyönyörű és zsúfolt fővárosunknak és csakúgy, mint ahogy egy terhessé vált, de egészséges kapcsolatban szokás, nemrég elérkezettnek láttam az időt, hogy végre megszabaduljunk egymástól. Jobb, ha inkább kellemes emlékként gondolok az ott töltött éveimre, mintha tovább szenvednénk egymás jelenléte miatt. A zsivaj nyugalomra, a zajos büdösség madárcsicsergésre és falusi levegőre, a mindenhez közeli központozottság megterhelő de megnyugtató távolságra cserélődött azóta az életemben, és a sejtjeimben lassan regenerálódni kezdtek a város által belém injekciózott közömbösség által elnyomott receptorok, amivel az élet színes szagos velejét végre újra magamba szippanthatom.
Zsebre dugott kézzel lépkedek végig a tópartra vezető csendes utcácskán. Megmosolygom a sarki telken épült házat őrző fekete labradort, ahogy a cirógató napsugaraktól boldogan hempergőzik az odúja előtti fűben, és az sem zavarja, hogy közben sorra rádől a gereblye, kapa, ásó és mind a többi kerti szerszám, amit a sufnit takarító gazda támasztott ideiglenesen a kutyaház oldalának. Még akkor is hallom vidám csaholását, amikor az utca végéhez érve átvágok a teljesen forgalommentes tóparti műúton.
A part melletti parkoló most nem olyan üres, mint hétköznap. A verőfényes hétvége örömére tucatjával érkeztek a családok a frissen mosott, csillogó autóikkal és a vagány párok modern és lóerőtől duzzadó motorjaikon. Miközben a fényezéseken visszatükröződő napfény miatt összeszűkült szemmel átvágok a kocsik között, elhatározom, hogy ma egészen a velencefürdői vonatállomásig el fogok sétálni a parton. A strandon és az épülő Velencei Termál Hotelen is túl, a tó vize mentén épült nyaralók és apartmanok között, egészen Gárdony határáig.
A parkoló sarkában bringás kölyökcsapat épp mobilcsengőhang bajnokságot rendez. Az általános derültség fokából a favoritnak az egyik parasztképű kölyök malacvisításhangja tűnik, amit kétségtelenül egy disznóvágás alkalmával rögzíthetett valami jókedvű pszihopata. Visszafogom magam, és nem veszem elő a mobilomat, hogy az éktelenül fülsértő csengőhangra a saját Achmedtől kölcsönzött sms jelző hangommal válaszoljak: SILENCE!!! I KILL YAW!!!
Elhagyom a hétvégére kinyitott strand melletti büfét, aminek a kerthelyiségében most télikabátban és napszemüvegben eszegetnek-iszogatnak a népek, majd kikerülöm a fizetős csúszdát, ami most kihasználatlanul és a téli jég miatt megrövidítve árválkodik a strand közepén. Mellettem egy vidám csoport épp azon röhög, hogy milyen frankó is lenne lecsúszni a 6-7 fokos vízbe. Valaki közülük észreveszi, hogy a csúszda vízbe érő része le van szerelve és a helyén csak néhány fenyegető rozsdás vasdarab meredezik felfelé. Persze miután szóvá teszi felfedezését, még harsányabbá válik a kacaj és horrorfilmbe illő elképzelésekkel kezdenek dobálózni a potenciális csúszdahasználók gyors és bizonyára fájdalmas halálára vonatkozóan.
Elfordulok tőlük és a túlpart felé tekintek. A nap élesen tükröződik a vízen, de a látóhatár kristálytisztán látszik. Nem messze tőlem egy család kenyérdarabkákkal eteti az egymással versengő hattyúkat, és bár a legfiatalabb csemete az ehető muníció elfogytával kavicsokkal dobálja az örökké éhes madarakat, azok bátran és elszántan szürcsölik fel az utolsó elázott morzsákat is.
Hamar túljutok az egymás kezét fogó párokkal, gyerkőcöket terelgető családokkal, kutyust sétáltató arcokkal teli strandon és az épülő Termál szálló szürke betonkocka halmaza felé tartok. Az Ifjúsági Szálló vérbeli szocreál épülete mellett összetalálkozom a szintén sétálgató szomszédékkal. Gyors integetés, pár vicces megjegyzés és haladunk is tovább ki-ki a maga útján.
Az építkezés miatt a partról kis ideig a műútra kényszerülök, de a változatos méretű és formájú nyaralók, hétvégi házak közé érve újra visszakanyarodhatok a tóhoz. Meg kell kerülnöm a csónakok kikötésére kialakított öblöcskét, mielőtt a parti nádas melletti füves részre érnék. Jobbról a hűvös szélben didergő tó, balról a többnyire üres nyaralók, apartmanok felettem a világoskék felhőtlen ég. Itt már magam vagyok, csak a távolban görnyed néhány pecás az űrkorszak eredményeit kihasználva kifejlesztett halkergető eszközökre fókuszálva.
Gondolataimba merülve bámulom a vizet, a hullámokon kergetőző napsugarakat, a susogva lengedező nádszálakat és az jut eszembe, hogy milyen baromi giccsesnek is gondolnám ezt az egészet, ha én olvasnám valakinek a blogjában. Nagyokat szippantok a friss tószagú levegőből és újra érzem, hogy élek. Hogy itt van, létezik az energia, aminek a birtokában elérhetővé válik az összes célom és álmom, amiket eddig elszántan kergettem.
Nagy nehezen elszakadok a magasztos gondolatoktól és továbbindulok.
Pár lépés után tábortűz és sülő szalonna illata csap meg az egyik kertből. A sós szaftos illat a faszén karcos szagával együtt felér egy érzelmi merénylettel. Régi emlékeket idéző érzések ostromolják a bensőmet, miközben ébredő gyomrom egyetértő morranással üdvözli a nyálelválasztásom beindulását. Más választásom nemigen lévén, a következő utcán befordulva hazafelé veszem az irányt. Az Ifjúsági szállóhoz érve a másik szomszédomékba botlok, akik saját bevallásuk szerint kisgyerekkel, kiskutyával, babakocsival, babával felszerelkezve róják a köröket reggel óta. Na, azért én ennyire fanatikus nem vagyok.
A strandra visszatérve már a lemenő nap aranyhídja is bővíti az idilli hangulathoz segítő giccselemek eszköztárát. Mert idill ez nem is vitás. Elsétálok egy szerelmespár mellett, akik leterített piknikpokrócon zokniban ülnek a piknikkosár mellett és télikabátba takarózva vadul piknikeznek a naplementét bámulva és egymás ölelésébe merülve. Közelükbe érve megállapítom, hogy a lány nem túl szép, de ebben legalább nem üt el a fiútól. Persze abban is biztos vagyok, hogy számukra ez az idilli pillanat a semmivel nem felcserélhető boldogságközeli állapot jelenleg. Kicsit távolabb egy kislány idillikus kergetőzésbe kezd kiskutyájával, a szülők pedig kézenfogva és kibuggyanó örömkönnyekkel küszködve nézik szerelmük gyümölcsét. Az idillikus pillanat mindenbe beleissza magát, kéretlenül, feltartóztathatatlanul bebújik a bőr alá és melengeti a melengetésre vágyó zsigereinket. Engem is megigéz. Az érzés már-már magasztos. Legszívesebben az egész világot a keblemre ölelném.
A narancssárga fénybe burkolózó omladozó strandbüfé idillikus palacsinta víziókkal édesget magához. Díjazom az ötletet, hiszen a hosszú sétától és a szalonnaszagtól jócskán megéheztem. A fejben már többször elgondolt vacsorám mellé jót fog tenni desszertként pár kakaós vagy lekváros palacsinta. Kérésemre az idillikusan borostás büfésbácsi sajnálattal közli, hogy kifogyott a palacsintából és jócskán várni kellene rá. Puff…az idill karácsonyfadíszként robban szilánkokra a palacsintalanság biztos tudatának sziklafalán. Persze a csalódottság csak egy pillanatig tart, hiszen a hazafelé úton a kertes házak között lépésenként szivárog belém vissza az idillikus hangulat. Ismét megmosolygom a fekete Labradort, aki most idilli boldogságban velős csontot majszol csak úgy, mint a pár házzal odébb lakó haragos barna dogszerű lény, aki ez idáig egy alkalmat sem mulasztott el, hogy a kerítés mellett lopakodó idegenekre kiabáljon.
Jóleső fáradtságtól bágyadtan lépek be a kertkapun, majd a lakásajtóhoz vezető lépcsősor tetején még megállok egy pillanatra és a fák kopasz ágai közt izzó lángvörös naplemente utolsó sugaraira pillantok. Sóhajtva nyitom az ajtót és hagyom, hogy az elmúlt pár óra idillikus élményei vízhangozzanak az elmémben. Ejj, csak az a palacsinta… csak az hiányzik. HÜLYE VAGY PÓK!! De hiszen, már egy hete készen van a konyhabútorunk! A felismerés villámként csap belém, és pár perc múlva már a hozzávalók között matatok, edényeket borogatok, gáztűzhelylángot csiholok, boldogan készülök a nap tetőpontjának is beillő lakomára.
Idillikus jóétvágyat kívánok mindenkinek!