Ki voltunk rándulva

A vasárnapi napot alapvetően pihenéssel töltöttük, aminek a keretében a kora délutáni órákban a passzív kikapcsolódást (szanaszéjjel heverészés tévénézéssel, kómázással, lustizással kombinálva) felváltjuk aktív pihenéssel (akaraterő gyűjtés utáni nyelvlógatós tevékenység). A típus tekintetében ezúttal a kirándulásos fajtájú önkínzási forma mellett döntöttünk, ami alapvetően egy nagyon kellemes időtöltés, kivéve akkor, ha egy sokkal-sokkal kellemesebb rohadtulsemmitnemcsinálást váltunk fel vele. Természetesen percek alatt elmúlt bennünk a gyermeki hiszti és egymást kézen fogva indultunk neki kedvesemmel, a Meleg-hegy távoli csúcsa felé. Úti élményeinket egy rövid beszámolóban osztanám meg veletek.

A Velencei-tó északkeleti részén található a párszáz méter magas Bence-hegy nevű domb, amely mögött a párszáz méterrel magasabb domb, a Meleg-hegy fekszik. A Meleg-hegy szorosan a Bence-hegy háta mögé simul, mintegy nekitámaszkodik a Bence-hegy hátának, sőt alul a völgyben még össze is érnek, mint két szerelmes felszíni képződmény. Ez a megállapítás erős kétségeket ébresztett bennem afelől, hogy a Meleg-hegy nevének bármi köze is lenne a hőmérséklethez, de azért megpróbálom visszafogni magam és nem Homo-dombként hivatkozni a továbbiakban a kirándulásunk színhelyére.
A Homo-domb egyik legfőbb ismertetőjegye, hogy piszok sokat kell gyalogolni a lakásunktól, hogy odaérjünk, és legalább ugyanannyit kell onnan hazagyalogolnunk, és ebbe még nem is számoltam bele, hogy fel kell rá mászni és valahogy le is kell róla jönni. Szerencsére az unalmas kilométerek fogyasztása közben, kedvesemmel kiváló szexuál-pszihológiai témát találtunk, amelynek megvitatása közben az eltelő órák sora csupán perceknek tűnt. A hegy lábához érve, persze mindkettőnket rabul ejtett a természet, és a civilizáció fejlődésének betudható sokadik szexuális forradalom pozitív és negatív hatásairól, hamarosan átváltottunk a hatodikos környezettankönyvek – megtanult és elfelejtett - anyagára.
Meg kell hagyni az erdő sok meglepetést tartogatott számunkra. Új fajokat, érdekes lényeket figyelhettünk meg természetbúvár túránk során, melyek közül talán a leg érdekesebbek a Piroskalpagos Fakockagomba és a Kéktollú Monóposzáta, amelynek csupán egy szárnya van és átható motorzúgás szerű csiripeléséről lehet felismerni. Ezenkívül, az erdőben számtalan helyen megtalálható a rengeteg különböző alfajjal rendelkező Sörösdobozgomba, amely sajnos nem túl esztétikus és a természetbarát kirándulni vágyókra határozottan mérgező, vagy legalábbis idegesítő hatása van.
Ezen látványosságok tanulmányozása közepette jutottunk a csúcsra, ahol a tó partjáról kiválóan középkori várromnak hihető, Westel átjátszóállomásként üzemelő vasbetonmonstrum áll. A tippem szerint minimum félméteres falvastagságú gyönyörű vasbeton épület a régi időkben valószínűleg többször is a vandalizmus áldozatául eshetett, ugyanis a készítők egy elrettentő „MEGRONGÁLNI TILOS” felirattal látták el. Be kell vallanom, hogy én a felirat dacára megpróbáltam elrontani. Nem sikerült.
 A dombról lefelé indulva, egy pár pillanat erejéig kacérkodtam egy alternatív lefelé vezető útvonallal, de a csalánnal és csipkebogyóval teli szakadékon át vezető csapás láttán Krisztió meggyőző érvelésbe kezdett a felfelé vezető ösvényünk használata mellett, ami talán kevésbé gyors és izgalmas, de hosszabb kórházi ápolással egybekötött rehabilitációval sem kecsegtet. Miután megígérte, hogy ha nagyon szeretném, Ő szívesen kitöri a lábamat anélkülis, hogy nyakig összecsipkednének a csalánok mindkettőnket, rövid gondolkodás után beadtam a derekamat.
A lefelé vezető úton szintén akadt látnivaló. Megismerhettük például a behajtani tilos tábla erdei megfelelőjét, amint a városi társaitól eltérően majdnem 100%-os hatékonysággal végzi feladatát, majd találkozhattunk az Erdei Entek tájékozódási-futóversenyének egyik versenyzőjével, aki töretlenül haladt a cél felé, sajnos a mi érzékszerveinkkel nem észlelhető sebességgel.
A domb lábához haladtunkban láthattunk bogárszexet is, amit szemérmesen, bár de megörökítettünk az utókornak. Figyelem a kép 18-as karika kategóriába esik.
Hazáig, már keveset beszélgettünk, inkább ki-kilógó nyelvünk visszatuszkolásával és ólom lábaink emelgetésével töltöttük az időt, hazaérve viszont egy újabb velencei élménnyel gazdagabban, kulancsvizsgálásos tévénézés után ágybaájultunk.
Álmomban egy homokos hegy dugott hátulról egy másik homokos hegyet.
Arra ébredtem az éjszaka közepén, hogy röhögök.

Velencei Idill

Szombat lévén senki nem róhatja fel, hogy lustálkodással indult a mai napom. Késői, de kellemes ebédem után viszont úgy döntök, lesétálok a Velencei-tó partjára egy kis napsugárzást gyűjteni magamba. A redőny felhúzása során arcomba csapó napsugarak intenzíven helyeslik a döntésemet, esőfelhőnek, borultságnak nyoma sincs. Nadrág fel, cipő fel, kabát fel, ajtón ki, lépcsőn le, és máris a vadonatúj Tulipán utca murvával felszórt hepehupáin caplatok a tó felé.
Szeptemberben költöztem el végleg a Budapesti panelból, ahol az eddigi éveimet éltem. A 31 év alatt sikerült megtapasztalnom a jó és rossz tulajdonságait gyönyörű és zsúfolt fővárosunknak és csakúgy, mint ahogy egy terhessé vált, de egészséges kapcsolatban szokás, nemrég elérkezettnek láttam az időt, hogy végre megszabaduljunk egymástól. Jobb, ha inkább kellemes emlékként gondolok az ott töltött éveimre, mintha tovább szenvednénk egymás jelenléte miatt. A zsivaj nyugalomra, a zajos büdösség madárcsicsergésre és falusi levegőre, a mindenhez közeli központozottság megterhelő de megnyugtató távolságra cserélődött azóta az életemben, és a sejtjeimben lassan regenerálódni kezdtek a város által belém injekciózott közömbösség által elnyomott receptorok, amivel az élet színes szagos velejét végre újra magamba szippanthatom.
Zsebre dugott kézzel lépkedek végig a tópartra vezető csendes utcácskán. Megmosolygom a sarki telken épült házat őrző fekete labradort, ahogy a cirógató napsugaraktól boldogan hempergőzik az odúja előtti fűben, és az sem zavarja, hogy közben sorra rádől a gereblye, kapa, ásó és mind a többi kerti szerszám, amit a sufnit takarító gazda támasztott ideiglenesen a kutyaház oldalának. Még akkor is hallom vidám csaholását, amikor az utca végéhez érve átvágok a teljesen forgalommentes tóparti műúton.
A part melletti parkoló most nem olyan üres, mint hétköznap. A verőfényes hétvége örömére tucatjával érkeztek a családok a frissen mosott, csillogó autóikkal és a vagány párok modern és lóerőtől duzzadó motorjaikon. Miközben a fényezéseken visszatükröződő napfény miatt összeszűkült szemmel átvágok a kocsik között, elhatározom, hogy ma egészen a velencefürdői vonatállomásig el fogok sétálni a parton. A strandon és az épülő Velencei Termál Hotelen is túl, a tó vize mentén épült nyaralók és apartmanok között, egészen Gárdony határáig.
A parkoló sarkában bringás kölyökcsapat épp mobilcsengőhang bajnokságot rendez. Az általános derültség fokából a favoritnak az egyik parasztképű kölyök malacvisításhangja tűnik, amit kétségtelenül egy disznóvágás alkalmával rögzíthetett valami jókedvű pszihopata. Visszafogom magam, és nem veszem elő a mobilomat, hogy az éktelenül fülsértő csengőhangra a saját Achmedtől kölcsönzött sms jelző hangommal válaszoljak: SILENCE!!! I KILL YAW!!!
Elhagyom a hétvégére kinyitott strand melletti büfét, aminek a kerthelyiségében most télikabátban és napszemüvegben eszegetnek-iszogatnak a népek, majd kikerülöm a fizetős csúszdát, ami most kihasználatlanul és a téli jég miatt megrövidítve árválkodik a strand közepén. Mellettem egy vidám csoport épp azon röhög, hogy milyen frankó is lenne lecsúszni a 6-7 fokos vízbe. Valaki közülük észreveszi, hogy a csúszda vízbe érő része le van szerelve és a helyén csak néhány fenyegető rozsdás vasdarab meredezik felfelé. Persze miután szóvá teszi felfedezését, még harsányabbá válik a kacaj és horrorfilmbe illő elképzelésekkel kezdenek dobálózni a potenciális csúszdahasználók gyors és bizonyára fájdalmas halálára vonatkozóan.
Elfordulok tőlük és a túlpart felé tekintek. A nap élesen tükröződik a vízen, de a látóhatár kristálytisztán látszik. Nem messze tőlem egy család kenyérdarabkákkal eteti az egymással versengő hattyúkat, és bár a legfiatalabb csemete az ehető muníció elfogytával kavicsokkal dobálja az örökké éhes madarakat, azok bátran és elszántan szürcsölik fel az utolsó elázott morzsákat is.
Hamar túljutok az egymás kezét fogó párokkal, gyerkőcöket terelgető családokkal, kutyust sétáltató arcokkal teli strandon és az épülő Termál szálló szürke betonkocka halmaza felé tartok. Az Ifjúsági Szálló vérbeli szocreál épülete mellett összetalálkozom a szintén sétálgató szomszédékkal. Gyors integetés, pár vicces megjegyzés és haladunk is tovább ki-ki a maga útján.
Az építkezés miatt a partról kis ideig a műútra kényszerülök, de a változatos méretű és formájú nyaralók, hétvégi házak közé érve újra visszakanyarodhatok a tóhoz. Meg kell kerülnöm a csónakok kikötésére kialakított öblöcskét, mielőtt a parti nádas melletti füves részre érnék. Jobbról a hűvös szélben didergő tó, balról a többnyire üres nyaralók, apartmanok felettem a világoskék felhőtlen ég. Itt már magam vagyok, csak a távolban görnyed néhány pecás az űrkorszak eredményeit kihasználva kifejlesztett halkergető eszközökre fókuszálva.
Gondolataimba merülve bámulom a vizet, a hullámokon kergetőző napsugarakat, a susogva lengedező nádszálakat és az jut eszembe, hogy milyen baromi giccsesnek is gondolnám ezt az egészet, ha én olvasnám valakinek a blogjában. Nagyokat szippantok a friss tószagú levegőből és újra érzem, hogy élek. Hogy itt van, létezik az energia, aminek a birtokában elérhetővé válik az összes célom és álmom, amiket eddig elszántan kergettem.
Nagy nehezen elszakadok a magasztos gondolatoktól és továbbindulok.
Pár lépés után tábortűz és sülő szalonna illata csap meg az egyik kertből. A sós szaftos illat a faszén karcos szagával együtt felér egy érzelmi merénylettel. Régi emlékeket idéző érzések ostromolják a bensőmet, miközben ébredő gyomrom egyetértő morranással üdvözli a nyálelválasztásom beindulását. Más választásom nemigen lévén, a következő utcán befordulva hazafelé veszem az irányt. Az Ifjúsági szállóhoz érve a másik szomszédomékba botlok, akik saját bevallásuk szerint kisgyerekkel, kiskutyával, babakocsival, babával felszerelkezve róják a köröket reggel óta. Na, azért én ennyire fanatikus nem vagyok.
A strandra visszatérve már a lemenő nap aranyhídja is bővíti az idilli hangulathoz segítő giccselemek eszköztárát. Mert idill ez nem is vitás. Elsétálok egy szerelmespár mellett, akik leterített piknikpokrócon zokniban ülnek a piknikkosár mellett és télikabátba takarózva vadul piknikeznek a naplementét bámulva és egymás ölelésébe merülve. Közelükbe érve megállapítom, hogy a lány nem túl szép, de ebben legalább nem üt el a fiútól. Persze abban is biztos vagyok, hogy számukra ez az idilli pillanat a semmivel nem felcserélhető boldogságközeli állapot jelenleg. Kicsit távolabb egy kislány idillikus kergetőzésbe kezd kiskutyájával, a szülők pedig kézenfogva és kibuggyanó örömkönnyekkel küszködve nézik szerelmük gyümölcsét. Az idillikus pillanat mindenbe beleissza magát, kéretlenül, feltartóztathatatlanul bebújik a bőr alá és melengeti a melengetésre vágyó zsigereinket. Engem is megigéz. Az érzés már-már magasztos. Legszívesebben az egész világot a keblemre ölelném.
A narancssárga fénybe burkolózó omladozó strandbüfé idillikus palacsinta víziókkal édesget magához. Díjazom az ötletet, hiszen a hosszú sétától és a szalonnaszagtól jócskán megéheztem. A fejben már többször elgondolt vacsorám mellé jót fog tenni desszertként pár kakaós vagy lekváros palacsinta. Kérésemre az idillikusan borostás büfésbácsi sajnálattal közli, hogy kifogyott a palacsintából és jócskán várni kellene rá. Puff…az idill karácsonyfadíszként robban szilánkokra a palacsintalanság biztos tudatának sziklafalán. Persze a csalódottság csak egy pillanatig tart, hiszen a hazafelé úton a kertes házak között lépésenként szivárog belém vissza az idillikus hangulat. Ismét megmosolygom a fekete Labradort, aki most idilli boldogságban velős csontot majszol csak úgy, mint a pár házzal odébb lakó haragos barna dogszerű lény, aki ez idáig egy alkalmat sem mulasztott el, hogy a kerítés mellett lopakodó idegenekre kiabáljon.
Jóleső fáradtságtól bágyadtan lépek be a kertkapun, majd a lakásajtóhoz vezető lépcsősor tetején még megállok egy pillanatra és a fák kopasz ágai közt izzó lángvörös naplemente utolsó sugaraira pillantok. Sóhajtva nyitom az ajtót és hagyom, hogy az elmúlt pár óra idillikus élményei vízhangozzanak az elmémben. Ejj, csak az a palacsinta… csak az hiányzik. HÜLYE VAGY PÓK!! De hiszen, már egy hete készen van a konyhabútorunk! A felismerés villámként csap belém, és pár perc múlva már a hozzávalók között matatok, edényeket borogatok, gáztűzhelylángot csiholok, boldogan készülök a nap tetőpontjának is beillő lakomára.
Idillikus jóétvágyat kívánok mindenkinek!