Archive for the ‘Film’ Category
március 14, 2008
Roland Emmerich alkotásai (Csillagkapu, Függetlenség napja, Godzilla, A hazafi, Holnapután) mindig is tömegek szórakoztatására készültek. A történetek egyszerűek, de ötletesek, a kivitelezés pedig profi és lebilincselően látványos. Olyan filmekről beszélünk, amiket nem neveznénk művészinek, de a kereskedelmi tévék szívesen műsorra tűzik akár évente, mert kikapcsolódásra tökéletesek és a nézettségük egyértelműen magas, még sokadszorra is.
Ezzel a tudattal ültem be a 10.000 BC vetítésére, és szórakozásra éhesen vártam a filmbemutatók végét, de ami jött arra egyáltalán nem számítottam. Egy Apocalyptóba oltott Csillagkapuszerű izét láthattam, amit leginkább mesének fogtam fel, legalábbis ezzel a tudattal zavartak legkevésbé a film logikai bukfencei, az összekavart és egymásra helyezett eltérő földtörténeti időszakok, és a valószínűtlenül vegyes földrajzi környezet. Ezekre részletesen ki sem térnék, mert már a trailerekből kiderült a jó részük, és egyébként is, ha jelenetről jelenetre az összes ilyen jellegű hibát végigelemezném, a tanulmány hosszabb lenne, mint magának a filmnek a forgatókönyve. A számomra legkedvesebb anomáliát, azért megosztanám, miszerint a filmben a mamutölő yagahl törzs kiváló angolsággal beszél, az összes többi nép pedig egy félig arab, félig fogalmamsincsmilyen keveréknyelvet, beleértve a az araboknak látszó rablókat, a sivatagi busmantörzset - az összes busman altörzzsel, és az indiaiakra hajazó elnyomókat. Zsír. Krisztus előtt 10.000-ben az angol volt a legkevésbé beszélt nyelv és a világ többi része pedig mind egy nyelvet beszélt. Ja, hogy bábel tornyát még nem építették fel? Bocs. 
Ha a Függetlenség napját és a Holnaputánt egyszerű, felszínes történetűnek neveztem, akkor a 10.000 BC kábé az ék bonyolultságával vetekszik és összetett mondat sem kell ahhoz, hogy a történetet elmeséljük: „Mamutölő ősember menni kiszabadítani elrabolt ősnőjét a messzi veszélyes gonosz emberekhez.”
Ha ehhez a készítők kábé így is álltak volna hozzá, akkor még lehetett volna egy szórakoztató film a végeredmény, de sajnos a Háború és Béke drámaiságával és komolyságával próbálják meg feltölteni és eposzi szintre emelni a főhős és főhősnő bárgyú történetét. Egyszerűen nincs benne poén, sehol nem lehetne nevetni a filmen, ezért a néző kínjában kénytelen nevetni a véresen komolyan gondolt meseszerű jeleneteken. Az egyik kedvencem, amikor a kor legveszedelmesebb, leggyilkosabb ragadozójának beállított kardfogú tigrissel egy verembe hulló főhős már épp ledöfné a csapdába esve védtelenül vergődő 4 méteres cicust, de megsajnálja és kiszabadítja. Nem mondom tovább, mert nem akarok spoilerezni nagyon – bár a film annyira kiszámíthatatlan, mint egy Grimm feldolgozás a Walt Disneytől – de épp hogy csak nem szólalt meg a vérengző kardfogú tigris, hogy „jó tett helyébe, jót várj”. Ez most komoly?
Persze a főhős előbb utóbb rájön, hogy önző módon indult nőmentő akciója, önfeláldozó szabadságharccá kénytelen átalakulni, ami kiváló alkalom egy látványos csatajelenethez a film vége felé, egészen a meséhez illően túlmisztifikált emberrabló és rabszolgasorba taszító főgonosz istenség nevetségesen banális haláláig.
Ez a mesének túl komolynak gondolt, komolynak egyenesen nevetséges film hiába lett látványos, messze nem elég jó ahhoz, hogy érdemben szórakoztasson. Talán lesz néhány gyerek aki átszellemült arccal hagyja el a nézőteret, szemében csillogással és ajkán csodálattal elsuttogva: „maammutt”
február 19, 2008
Színes, feliratos vérbentocsogó Tim Burton módra.
Sweeney Todd történetét és a kiváló színészek bemutatását az sfportal.hu-n található filmajánlóban olvashatjuk, némi legendatanulmánnyal, musicaltörténeti értekezéssel és forgatási naplóval bővítve, így nem is vesztegetnék több szót ezekre. Amúgy szeretnék gratulálni az ajánló írójának, hiszen bámulatos információözönnel örvendeztetett meg minket. Számomra nincs is más feladat, csak a film megnézése közben rám telepedett kábulat utáni érzéseimet és benyomásaimat megosztani.
Bevallom, én eddig egyáltalán nem ismertem a sorozatgyilkos borbély történetét, annak ellenére, hogy - mint alább kiderült - Angliában Hasfelmetsző Jack hírhedtségével is felér az ismertsége. Azt hiszem, ezen semmi csodálkoznivaló nincs, hiszen ha csak egy kis valóságalapja van a történeteknek, akkor a két angol úriember egy közepes méretű település teljes lakosságával megegyező mennyiségű ember lemészárlásáért felelős. Én Sweeney Todd nevével és a feltételezett életrajzából készült musical létezésével pár éve szembesültem érintőlegesen, amikor az Apja lánya című – amúgy aranyos – Kevin Smith filmben Ben Affleck a kisiskolás lánykájával együtt előad belőle egy részletet az iskolai bálon. Ennyi információ alapján egy kissé morbid gyerektörténetnek tartottam az egészet egészen a filmbemutató napjáig, amikor a képsorok láttán enyhén sokkolódva rájöhettem, hogy mekkorát tévedtem.
Az első jelenet első képkockáitól egyértelmű, hogy Tim Burton alkotását látjuk, hiszen a nyomasztó, színeit vesztett díszletek és hátterek lassan már névjegyként csatolhatók a méltán elismert rendező filmjeihez. Ami szokatlan és meglepő, az az állandó ellentétek jelenléte mind a filmben, mind a nézőben. Burton zseniális érzékkel uszítja egymásra az emberben a legellentétesebb érzéseket, miközben sikeresen és folyamatosan szórakoztat. A nyomasztó sötét helyszínek, az erőszak állandó jelenléte, a borzalmas gyilkosságok sorozata, a bosszúszomjas főhős szociopata őrülete, kellemesen játékos, vidám sőt néhol valóban szép dalokkal elénekelve borzongatóan különleges élményt nyújt. Paradox módon a My Fair Lady vagy a Mary Poppins gyermekien édes hangulatvilága önti el az embert miközben Johnny Depp borotvája magasra spriccelő vérszökőkutakat nyit a gyanútlan borotválkoznivágyók torkán. A vér hektoliterszámra ömlik, spriccel, csordogál, csöpög a bevezető képsorok felirataitól majdnem egészen a végefőcímig, és a néző közben a daloktól elvarázsolva azon gondolkodik, hogy valami ilyesmi lehet a vidám, a gyönyörű, a tökéletes elmebaj.
A színészek játékáról nem lehet rosszat mondani, persze ez nem is csoda, hiszen mindannyian kipróbált, tapasztalt szakemberek a rájuk írt karakterek megformálásában. Johnny Depp kiváló pozitív-negatív kicsit(nagyon) őrült főhős, Helena Bonham Carter jellegzetesen nemnormális szerepekben játszott eddig szinte mindig – hosszá teszem rendkívül tehetségesen – Alan Rickmentől pedig (mily meglepő) a démoni főhősnél is százszor sötétebb lelkű velejéig romlott hűdenagyonnegatív karaktert kapjuk. Amit viszont még nem láttunk az, ahogy énekelnek. Bár nem jósolnék senkinek a közeljövőben grammy díjat, de határozottan kellemes és élvezhető énekhanggal rendelkezik minden szereplő, Alan Rickmantől pedig kifejezetten hátborzongató, ahogy az eltéveszthetetlenül egyedi orgánumán énekel.
Egyértelmű, hogy ilyen filmet nem minden évben tesznek elénk. Kiváló ínyencfalat mindenkinek, aki szereti a különlegességeket, a morbid sötét humort, a szép dalokat vagy a vérfürdőt. Nálam 9/10-es pontszámot kapott a film. Kiváló szórakozás felnőtteknek, és akár a HAIR a saját korában botrányos témájával, vagy a Jézus Krisztus Szupersztár a saját korában botrányos látásmódjával, a Sweeney Todd a korunkban elképesztően egyedi szórakoztatásmódjával emeli magát dobogóra a kiemelkedő, nagy musicalek sorában.
február 8, 2008
Hmm…ez a film is egy olyan darab, amit azóta szerettem volna megnézni amióta hallottam róla, mégis amikor elém került és a lehetőség adott volt, hetekig húztam-halasztottam, magam sem tudom miért. Talán ismerve a Coen testvérek munkásságát (A Nagy Lebovszki, Fargo) kicsit féltem attól, hogy rossz hangulatomban talál meg a film és emiatt nem fog tetszeni. Az aggodalmam, így utólag belegondolva feleslegesnek bizonyult, hiszen már az első pár perctől magával sodort a film és pont azt a hangulatot akasztotta rám, ami szükséges volt ahhoz, hogy maradéktalanul élvezhessem.
A sztori egyszerű. A 80-as évek elején a Mexikói határ közelében egy vadász a sivatag közepén rábukkan egy rosszul elsült drogbiznisz maradványaira. Mindenütt eldobált fegyverek, kifeküdt hullák, szétlőtt terepjárók, pár száz kiló kokain plusz kábé kétmilliócska dollárban, amit az üzletelő felek közül már senki nem tud elkölteni. Mint ahogy azt bárki közülünk tenné, hősünk sem sokat tépelődik rajta, hogy mit kezdjen a talált lóvéval, csak hát lelkiismeretes jó ember lévén elkövet egy hibát, ami miatt ráakadnak a drogüzlet hátterében álló alakok. Innentől a film egy lassú, nem túl pörgős, de a feszültséget egyáltalán nem nélkülöző elbeszélése annak, hogy egy ilyen hétköznapi szituáció hová is vezet.
Azt hiszem kábé kismillió ilyen témájú film készült az elmúlt száz évben, úgyhogy nyilvánvaló, hogy a film erőssége nem a történet eredetisége. A sztori pont azért kellett, hogy teret adjon azoknak a karaktereknek, akiket itt egymásra eresztettek, és ebben rejlik az egész film zsenialitása, hiszen az egész olyan, mint egy kísérleti szakácskönyv.
Végy egy helyszínt, meg egy korszakot, és rittyents össze egy alapszituációt. Most akkor tegyünk bele fél kiló alapvetően jó, de emberien esendő karaktert, ő lesz a pozitív figura. Adjunk hozzá két deci velejéig gonosz, pszihopata gyilkost, akinek mit sem számít emberélet, erkölcs, vagy egyáltalán bármi, ha a céljai eléréséről van szó. Az egészet bolondítsuk meg egy adag apróra vágott öreg sheriffel (Tommy Lee Jones), aki nyugdíj felé közeledve fejcsóválva nézi, hogy hová is fajult ez a világ és bár hivatástudatból foglalkozik az elé került üggyel, de érezhetően utálja már az egészet a kicseszett világgal együtt, amiből úgy látszik túl sok rosszat tapasztalt már meg. Fűszerezzük meg még pár életszagú, egyszerű karakterrel és fedjük le úgy két órára hogy összeérhessenek az ízek.
A végeredményben az a teljesen meglepő, hogy meglepő módon pontosan úgy történik minden, ahogy történnie kell, hiszen nincs más befolyásoló tényező csak az alkotórészek tulajdonságai. Mégis, a néző nem ehhez van szokva, hanem bámulatos fordulatokra, szerencsés véletlenekre, emberi átalakulásokra, és nagy változásokra. Ez viszont egy tökéletes szerepjáték, ahol minden játékos eltökélten hozza a karakterlapján feltüntetett kasztot, nincs eltérés, elhajlás, még csak átmeneti zavar sem. És durva, hogy mindezek ellenére a film végig izgalmas és megdöbbentő, hogy a végén az az érzésem van, hogy semmi nem történhetett volna másképp. Tökéletesen összefügg ok és okozat, akció és reakció. A kísérleti fogás sikerült és az eredmény egy egyszerű hétköznapi tojásrántotta, amiben csupán minden a helyén van, mégis minden falat után úgy érzed, hogy a kedvenc ételedet eszed.
10/10 és egy mély főhajtás az alkotópáros előtt. Pont az a film, amiről órákat lehet átbeszélgetni vagy elmélkedni, lehet utálni és nemérteni, vagy akár szeretni de hanyagolni. A lényeg, hogy nyomot hagy benned.
január 23, 2008
Keleti parti idő szerint kedd délután fél négykor Heath Ledgert holtan találták New York-i otthonában. Halálát valószínűleg gyógyszer-túladagolás okozta. A színész ágya mellett altatótabletták hevertek, és munkatársai szerint az utóbbi időben gyakran panaszkodott álmatlanságra és az Őt érő sok stresszre. Csak nemrég fejezte be az új Batman film forgatását, ahol a Joker karakterét kelthette életre.
Van, aki már a Hazafi óta ismerte. Mások a Lovagregényben fedezték fel. A Grimmben és a Casanovában sokat nevethettünk rajta. A Túl a barátságon című drámában már művészit alkotott. Egy biztos. Aki filmkedvelő az ismeri a nevét, arcát, összetéveszthetetlen gesztusait. Szerintem mindenki egyetért velem abban, hogy a legnagyobb szerepei még előtte álltak. 28 éves volt.
január 23, 2008
Hadd kezdjem ezt a bejegyzést egy kifakadással. Miért van az, hogy a magyar filmforgalmazóknak állandóan idióta címeket kell adniuk a külföldi filmeknek. Aki megírta a forgatókönyvet, kitalált hozzá egy címet, amivel valószínűleg valamit mondani is akart. A magyar meg jön, és „hát ez hülyeség”, vagy „én jobbat tudok”, esetleg „ezt nehéz magyarra fordítani” felkiáltással kicseréli valami frankó, ízes magyaros címre. DEHÁT MILYEN JOGON???? Ha nagy nehezen megírok egy novellát, vagy egy darabot és kitalálok neki egy frappáns odaillő címet és jönne valaki és adna valami teljesen más, oda nem illő, akár félreérthető címet a “gyermekemnek” azzal az indokkal, hogy szerintem így jobb, hát minimum kibelezném! Szerintem erről fogok írni egy tanulmányt, amiben felkutatom a rossz és jó példákat ebben a témában, megemlítve a legelvetemültebb merényleteket. A „Hideg nyomon” esetében helyt adok annak, hogy az eredeti angol cím kicseszés a fordítónak, de ha már kreatívkodott, akkor miért nem az eredeti címhez közelebbi megoldást választott. Na mindegy… ez az eset még szerencsésnek mondható, hiszen van némi köze a filmhez ellentétben pár rettenettel. Nem is szapulom tovább. Téma lezárva. (az “ALIEN - A nyolcadik utas a halál ” úgyis alúlmúlhatatlan)
A film megnézése előtt szokás szerint átnéztem a film adatlapját az IMDB-n és amikor láttam, hogy ez Ben Affleck első rendezése, rögtön felébredt bennem a kaján kíváncsiság. Valamiért bírom a srácot, pedig reménytelenül gyenge színész. Az apja lánya (Jersey Girl…VÁÁááá) és a Dogma óta nem látta tőle értékelhető alakítást, bár szerintem azokban is csak azért volt jó, mert Kevin Smith direkt ráírta a szerepeket. Hát, itt most a forgatókönyvírást és a rendezést vállalta magára, ami azért sokkal megnyugtatóbb lévén a kreatív alkotóelme oldaláról láthattunk már egy Good Will Huntingot, amit Matt Damonnal közösen írtak. Mint mondtam, kíváncsian ültem le és azt kell mondjam meggyőzött. Ha szabadna kérnem a jövőben csak írással és rendezéssel foglalkozzon Ben barátunk és a színészkedést bízza a profikra. Ja itt nem a főszereplő Casey Affleckre (Ben Affleck öcsikéje) gondoltam, mert ő a testvére nyomdokait hűen követve rettenetesen egysíkú, hanem azokra, akik mellékszereplőként elvitték a hátukon az egész mozit. Ed Harristől tökéletes alakítást láthattam ismét és Morgan Freeman is megfűszerezi azzal a néhány perccel a filmet, amíg vásznon van. Az igazi meglepetés számomra Amy Ryan alakítása volt. A drogfüggő lerobbant családanya alakítása olyan hiteles volt, hogy azt is elhittem volna, ha azt mondja a rendező, hogy az elvonóból vagy a külvárosi gettóból hozta ki a nőt a felvételekhez.
A történet mondanivalója a film végére teljesedik ki, úgyhogy a sztori vázlatosan leírva nem sok különösséggel kecsegtet. Elrabolnak egy kislányt a külvárosi szegénynegyedből és a sajtó és – emiatt - a rendőrség is nagyon rácuppan az ügyre. A lerobbant családanya nővére, - aki mellesleg a sajtót is odacsődítette - imádott unokahúga megmentését szívén viselve felbéreli a környéken ismerős magánnyomozóékat Patricket(Casey Affleck) és Angie-t(Michelle Monagan), akik egész véletlenül nemcsak a nyomozóirodában partnerek, hanem az ágyikóban is. Hamar besegítenek a balfékeknek tűnő rendőröknek és mindent megtesznek, hogy a kislány élve hazajusson. Nem akarok poént lelőni, de számos fordulat és érdekes felfedezés után a főhős rákényszerül, hogy komolyan válasszon az erkölcsi jótett és a morális jótett között.
A nem túl bonyolult történet és a kevés karakter miatt, nagyon szépen épülnek fel a jellemek és a film lassú – de cseppet sem unalmas - hullámszerű előrehaladásával, mozzanatról mozzanatra jutunk el a végkifejletig, ami nagyon durván elgondolkodtató…Te vajon mit tennél?
Nálam a film 8/10. Nem mostanában fogom újranézni, de tiszta szívből ajánlom mindenkinek, aki a puszta szórakozás mellett egy kis elgondolkodásra és némi mondanivalóra is vágyik. Ben Afflecknek meg azt üzenem: Öreg bizonyítottad, hogy tudsz te jó dolgokat letenni az asztalra…itt az idő, hogy olyasmivel foglalkozz, amiben valóban tehetséges vagy!
január 18, 2008
A napokban két példány is a horgomra akadt a 2007-es év második felének gengsztermúvijai közül. Az Amerikai Gengszter és az Eastern Promises.
Az első egy Denzel Washington főszereplésével készült Ridley Scott alkotás, amit már a magyar mozik is játszanak, a másik pedig David Cronenberg rendezői munkáját dicséri és imádott Aragornunk - Viggo Mortensen csillogtatja benne színészi képességeit. Nekem egyelőre ez utóbbit sikerült megszereznem HD-ben, hogy itthon is a módját megadva és moziszerű élményzetet imitálva tekinthessem meg.
Cronenberget ismerve (A légy, Meztelen ebéd, Karambol) sejtettem, hogy valami különlegességet fogok látni, és tényleg. Színészileg és rendezésileg is egy tökéletesen összerakott filmet nézhettem végig, amiben érződik, hogy mindenki igyekezett beleadni a maximumot. Az érdekesség a puritán realizmusban volt, ahogy a kissé keresztapás, de korántsem annyira monumentálisan nagyra törő történetet előadta. Teljesen életszagú, testközeli érzés volt a Londonba exportált ukrán maffia családtagjainak sorsát figyelni. Viggo ismét teljesen elsajátította a karaktert és legalább akkora átéléssel vartyog oroszul, mint annak idején tündéül vagy sziúindiánul a Hidalgóban. Még a hanghordozása is teljesen megváltozik beszéd közben. Szinte elhiszem neki, hogy tényleg valami orosz kisváros krumpliföldjén nevelkedett, mint Vigor Mortenzejevics 
Maga a történet nem egy agysejtbomlasztóan furmányos eposz, viszont rengeteg teret enged a színészi játéknak, a karakterekben való elmélyülésnek, és a bizonyos Cronenberg féle brutális realizmusnak. Maffiafőnök bácsi és picifia élik rendezett bűnöző életüket könyörtelennek tűnő sofőrjük társaságában, de mivel egy kórházba került 14 éves leányanya szülés után meghal és a naplója a nyomozó kedvű szülésznő (Naomi Watts) karmába kerül, kezdik kissé kellemetlen ízűnek érezni a vodkát. A nő nyakig rántja saját magát és persze a családját is a slamasztikába, pedig csak az újszülött kisbabának szeretne valami jobb jövőt biztosítani, mint amit az erre szakosodott angliai intézmények biztosítani tudnának. A sofőr (Viggo) a háttérből egyre inkább előtérbe kerül és hiába bizonygatja, hogy márpedig ő „csak egy sofőr” és csak megy balra, jobbra, egyenesen, meg amerre mondják neki, egy idő után kiderül, hogy korántsem az akinek látszik. Kábé ennyiben el is van mondva a történet alapja, és túl sok érzelmi vagy lelki mondanivalóra se számítson senki. Ez egy jó film, ami egy olyan történetet mesél el, ami akár simán meg is történhetett London egyik oroszok lakta negyedében.
Summa summárum, ha értékelnem kellene akkor 8/10 pontot kapna. Nem egy korszakalkotó mestermű, de a tökéletes rendezés és a remek színészi játék a realista történettel együtt, ínyencfalattá érik össze. Upsz! Jut eszembe, van benne egy verekedés egy gőzfürdőben ahol Viggo egy szál tetoválásba öltözve küzd az életéért, és kérem ott sem a kamera, sem rendezői gőzfelhő nem rejti el gyengéden a szemek elől Aragorn látnivalóit. Talán emiatt is van az egész jelenetnek megdöbbentően valóságos érzete. Szerintem az elmúlt év legjobb filmes verekedése, úgyhogy módosítok a pontszámon 8,5/10-re