Archive for the ‘Iromány’ Category
július 2, 2008
Szeretnék bemutatni nektek egy figurát, aki elborultabb pillanataim utáni rendszeres visszatérő látogatója lesz a blognak. Ő a félelmetes XorX és fogadjátok szeretettel. 
A téridő alagútban mindig néma csönd honol.
Trgzyx ezt sosem bánta. A naprendszerek közötti utazást szerette elmélyült meditációval tölteni. Gondolatban ilyenkor a meghódított és rabszolgasorba taszított naprendszereket számolgatta és elképzelte a következő sikeres invázió utáni élvezetes állapotot. Már úton van. A válla fölött az időjelző készülékre pillantott. Pár fénypont csak és célhoz ér.
Hogy hová azt persze nem tudhatta, hiszen a XORX törvény szerint az inváziós kommandóknak véletlenszerűen kellett kiválasztani a koordinátákat. A fejlődésüknek ezen szintjén már semmi szükség nem volt haditervre, stratégiára vagy hadseregre. Trgzyx csakúgy, mint a hadiüzemekben fejlesztett 12 társa, egy személyben volt a zseniális hadvezér és az inváziós flotta. Feladatuk egyszerű és egyértelmű: felkutatni a duoverzum alsó felének lakott naprendszereit, hatástalanítani minden lehetséges ellenállást, majd értesíteni a begyűjtőhajókat, amik a védtelen őslakosokat végleg megfosztják a természeti kincsektől, technológiai eszközeiktől és végül szabad akaratuktól.
Trgzyx gyűlölte ezeket a lényeket. Fejletlen, saját korlátaiktól szenvedő, gyenge fajok százait igázta le a 120 éve tartó műszakciklusa alatt, és tervei szerint a pihenésig visszamaradó 80 esztendő alatt még jócskán növelni fogja ezt a számot.
A kryofülke tetején felvillanó éles lila fény kizökkentette a gondolataiból a Xorx harcost. Testéhez képest óriási, matt fekete gumiszerű bőrrel fedett fején kinyíltak az írisz és pupilla nélküli halványzöld szemek és kettő közülük a harmadiktól függetlenül a fülke oldalán terpeszkedő bonyolult műszerfal felé fordult. Megérkezett.
Az űrhajó előtt tompa pukkanással oszlott szét a féregjárat és hirtelen zörejek és zajok kakofóniája töltötte meg a kabint. Az ablakon túli gyengén villódzó fényháló megszűnt és helyét átvették a tömör feketeségre festett csillagok apró fénypontocskái.
Trgzyx egy pillantással beazonosította a lassan növekvő bolygókból álló rendszert, majd miután elővigyázatosan aktiválta az űrhajója fegyvereit és hadászati berendezéseit, az élet jelei után kezdett kutatni. Az első szkennelések eredménye csalódottsággal töltötte el, mert a naprendszerben semmi nyomára nem akadt technológiának vagy civilizált életnek.
A választásgenerátorok szerint egyértelműen lakott naprendszer felé indult, most mégis élettelen felszíneket jeleztek a lustán kattogó és pislogó műszerek. Alaposabb vizsgálat után egy kis radioaktív sugárzásra lett figyelmes, ami a naptól számított harmadik bolygóról eredt, és bár tudta, hogy a jelenség akár természetes eredetű is lehetett, mindenképpen meg akarta vizsgálni közelebbről. Egyszerűen nem törődhetett bele, hogy küldetései során első alkalommal üres naprendszert talált leigázható, alantas népek nélkül.
Ahogy közeledett a furcsán kék és zöld planétához egyre kíváncsibb lett. Nyoma sem volt az életet adó szürkéssárga ammóniaóceánoknak vagy a fennmaradáshoz szükséges tápláló szilíciumsivatagoknak. Mérései alapján a légkörből is hiányoztak a légcseréhez szükséges xenon molekulák. A felszínt majdnem teljes egészében hidrogén tartalmú mérgező óceán borította, a légkörnek nem nevezhető élénk kéken derengő atmoszféra pedig barátságtalan nitrogénből és a gyilkos oxigénből állt. Trgzyx ilyen szörnyen ellenséges bolygót még sosem látott ezelőtt. A lábai végét borító tapadókorongok is heves borzongásba kezdtek a gondolatra, hogy innen értelmes élet eredhet esetleg.
Ahogy közeledett és az égitest egyre jobban betöltötte a kilátást biztosító szűrőernyőket, szabad szemmel is látható mozgásokra figyelt fel több irányból is. Kérdőn nézett a műszereire, amik még mindig nem mutattak semmi értékelhetőt. Szerintük se élet, se mozgás, se technológia nem létezhetett a kék bolygón, viszont a szeme előtt elrepülő fémes-színű fénylő pontok egészen másra utaltak. Gyanakvóan méregette a műszerek sokaságát, amikor a pult legalsó részén eldugva egy pirosan villogó lámpácskán és egy remegő kiakadt mutatón akadt meg a harmadik szeme. Lehajolt, hogy el tudja olvasni a jelentéktelennek látszó mutatócska felett olvasható feliratot: Rádióhullámok.
Fogalma sem volt róla, hogy mik azok a rádióhullámok, ami igencsak megzavarta hiszen a kiképzés 500 éve alatt minden fizikai, kémiai és quvológiai kifejezésre megtanították, amik ismertek a duoverzumban. Pár másodpercig három szeméből kettővel zavartan pislogott a harmadikkal pedig meredten nézte a feliratot a kiakadt jelzőműszer felett. Egyik fekete bőrű nyúlékony kezével a pilótaülés alá nyúlt és kis keresgélés után előhúzta belőle az űrhajóhoz mellékelt kezelési tájékoztatót, amit 140-edikes invázió-kommandós kadétként lapozott fel utoljára. A rádióhullámok kifejezésre a „feltételezett anomáliák” címszónál azon belül is a legapróbb betűs tájékoztató résznél talált rá, amikről a kiképzői azt mondták, hogy csak nagyon nagy unalom esetén ajánlott az elolvasásuk de jobban tennék, ha értelmesebb dolgokkal foglalkoznának inkább. A rádióhullámokról csupán ennyi volt olvasható:
„Létezése nem bizonyított, de ha már a jelzésükhöz szükséges műszert néhány a Tétagömb-2 laboratóriumából származó kétséges eredményekkel rendelkező, de lelkes tudós feltalálta, az inváziós űrjárműbe való beszerelése ellen nincs indokolható ellenvetés. A tudóscsoport szerint a rádióhullámok erősen zavaró hatásúak lehetnek a kyrorendszerek működésére, úgymint érzékelés, fegyverzet, navigáció. A Tétagömb-2 tudóscsoport a feltevések bizonyítását a megszabott határidőig nem tudta sikeresen prezentálni, így tiszteletreméltó likvidálásban részesültek.”
Trgzyx hirtelen az űrhajó sarkába vágta az útmutatót és megragadta az űrhajót irányító kormányművet és a fegyvereket. Harmadik kezének egy gyors intésével semlegesítette a kyrofülkét körbevevő árnyékoló felületeket és amint a gömb alakú pilótafülke átlátszóvá vált és minden irányba kiláthatott, egy pillanat alatt megdermedt a fejében a gyomorsav. A fülke üvegét teljesen betöltötte a bolygó képe és egyharmad irányból egy óriási csillogó gépezet – ami egy primitív műholdszerűségnek tűnt - haladt felé megállíthatatlanul. Az ütközés már elkerülhetetlen volt, és Trgzyx a működésképtelen fegyverrendszerek gombjait csapkodva tágra nyílt szemekkel bámulta, ahogy az idegen űrtárgy a működésképtelen energiapajzs rendszer mögé érve legyalulja a sebezhetetlennek hitt hajójának hajtóműveit. A berendezések tompa morajába és kattogásaiba robbanások visszhangjai keveredtek, majd a fülke vészkatapult rendszere leválasztotta magát az űrhajótörzstől és Trgzyx zuhanni kezdett a bolygó felszíne és a méregkék folyadék felé.
Ahogy egyre gyorsulva hullott az ismeretlenbe, Trgzyx dühös transztér üzenetet fogalmazott meg a telepatikus agyának kommunikációját felerősítő implantátumok számára, de a hevenyészett jelentést az erősítőimplantok nem tudták a rádióhullámok örvényéből kijuttatni a bolygóközi térbe. A becsapódás előtti utolsó próbálkozásánál a vereség tényének iszonyatos tudata és az indulattól a szervezetében megnövekedett irídium szint megsokszorozta a telepatikus képességének hatékonyságát és a legutolsó üzenetének legutolsó pár gondolata egy végső sikoltásban egyesülve lőtt ki az elátkozott rádióhullámok gyűrűjéből a csillagok és a XORX birodalom felé.
Iszonyatos sebességgel csapódott a kyrokabin az óceánba. A szupererős guamitrát-ötvözet megvédte ugyan az ütközés erejétől Trgzyx életét, de a mérgező folyadék pár pillanat alatt elkezdte szétmarni a kabin falát. Trgzyx tehetetlenül nézte a fojtogató sötétséget, amibe a szétmállófélben lévő ronccsal együtt süllyedt egyre mélyebbre és mélyebbre.
Százmillió fényévvel és két kaszkádrácsponttal odébb a felső duoverzum szélén álló felfegyverzett XorX telepatikus közvetítőállomásán a következő üzenettöredéket fogta egy felettébb meglepettnek látszó XorX: „ …A KBARIAI SÓBÁNYÁK ÖSSZES FERTŐJE RÁGJA SZÉT AZ AGYLEPEDÉKÉT ANNAK, AKI TISZTELETREMÉLTÓ MÓDON KIVÉGEZTETTE A TÉTAGÖMB LABOR TUDÓSAIT!!!”
május 22, 2008
- Azt hiszem megtaláltam a tökéletes hasonlatot.
Már egy ideje csak csendben lépkedtünk egymás mellett. Ő is és én is a gondolatainkba burkolóztunk, vagy csak egyszerűen átadtuk magunkat a tó közepéről fújó illatos szellő hűs érintésének, a tiszta azúrkék égboltról ránk ömlő fénysugarak melengetésének, és ebből a fura hideg-meleg állapotból fakadó ellentét élvezetének.
Kellett pár pillanat mire eljutott hozzá, amit mondtam.
- Mire?
- Rád. A kapcsolatunkra. Jobban mondva arra, hogy mit is jelentesz számomra.
Felém fordult, szemében őszinte érdeklődéssel. Bal kezével kisimított az arcából egy oda tévedt kósza barna tincset, majd egy kecses csípőmozdulattal elkerülte, hogy a sétánk színhelyéül választott tóparti keskeny betonsávon biciklizni tanuló gyermek keresztülhajtson a jobb lábfején.
- Olyan vagy… mint a víz. – mondtam egyszerűen, de komolyan, mintha szerelemtől átitatott lényem minden szívdobbanását ebbe a pár szóba akartam volna sűríteni. Éreztem, hogy ha jól meg tudom fogalmazni, amire gondolok, akkor életem legszebb és legőszintébb vallomásává állhat össze az a pár kósza gondolat, ami egyelőre céltalanul és formátlanul kóricált a fejemben.
- A víz? Úgy érted, hogy egy ideig élvezetes vagyok, de ha túl sok kezdek lenni, akkor abba belefulladsz? – tekintetéből sugárzott a jókedv, mint mindig, amikor a - mások számára fura, de számunkra hosszútávon az egyetlen lehetséges módon működő – kapcsolatunkról beszélünk, de éreztem, hogy roppant kíváncsian várja, mit fogok kisütni ebből az egészből.
- Hát, a hasonlatban idáig még nem jutottam el, de érdemes beleilleszteni a gondolatmenetbe. – mosolyogtam, de belül komolyan küzdöttem, hogy érthetően és lehetőleg a közhelyeket elkerülve adjam elő mondandómat.
Mögöttünk a parkolóból helikopter-rotor szerű kereplő motorzúgás keveredett a frissen nyírt réten sárkányteregető család vidám kiáltozásába. Megérkeztek a Velencei-tó állandó délutánonkénti látogatói, a csopperek és túramotorok. Valamiért sosem izgattak ezek a csillogó vasparipák, most is inkább a szélcsend ellenére kitartóan sárkányt repülni tanító apukát figyeltem, aki sokadszorra rohangászott keresztül kasul a réten, narancssárga, háromszög alakú polivinilklorid szerkezetet vonszolva a fűben maga mögött. Úgy tűnt, hogy az ugrándozva, tapsikolva örömködő csemeték csillogó tekinteteiből áradó energia megsokszorozza az erejét, és az állóképességét.
- Úgy értettem, hogy a víz állandó és megszokott dolog az életünkben, mégis egy kis idő eltelte után máris szenvedünk a hiányától. – Láttam rajta, hogy keresi a szavakat egy frappáns válaszhoz, úgyhogy gyorsan folytattam. - Az életünk szerves és elengedhetetlen része… annak ellenére, hogy annyira megszoktuk, hogy mindig ott van körülöttünk, hogy szinte már észre sem vesszük.
- A víz unalmas. Egyhangú. – egy pillanatra lesütötte a szemét.
- Nem igaz. A víz változatos és sokoldalú. Rengeteg mindenre használható, és nagyon sok arca van. – Átkaroltam. – Én imádom a vizet. Játékos, például ha kisgyerekekkel kerül össze a homokozóban, kreativitásra ösztönzi őket. A kutyák is imádnak vele játszani, amikor mókásakat ugrándozva, folyamatosan lefetyelve élvezik a közelségét egy tó vagy folyó partján.
Már ismét mosolygott. Számítottam rá, hogy megtalálja a rá vonatkozó párhuzamot és felveszi a szálat.
- És persze folyamatosan locsog, és csacsog, mint egy erdei kis patak. Be nem áll a szája. – vigyorogta felém.
- Valóban, nem is olyan ritkán ezt az arcát is lehet tapasztalni. – játékosan oldalba csípett, én pedig kissé túlreagálva ugrottam egyet, majdnem a vízbe lökve egy fiatal párt, akik a víz fölé hajolva, bugyuta gagyogás és csipogás kíséretében nyújtották az út mellett szedett lándzsás útifű gyűjteményt a gyanakodva és félve közelítő hattyúk felé. Kissé odébb egy 5 évesforma kissrác rájött, hogy a hattyúetetés legjobb módja, ha a zöldellő pitypanglevelekbe kavicsot csomagol és egyszerűen hozzávágja a hosszúnyakú mohó madarakhoz. Érdekes módon még így is nagyobb sikere volt, mint a gügyögő párocskának.
- Mellesleg imádok egy hűvös estén megmártózni a vízben. Elmerülni benne. Érezni, ahogy körülvesz, simogatja a bőrömet, behatol a pórusaimba. – Ismét elnevette magát. Egy anyuka azt hihette, hogy rajta nevetünk, ahogy kislányát próbálja elrángatni a bozontos kiskutyától, akit a csemete mindenképp meg szeretett volna etetni az epres kornettóból, amivel korábban már könyékig sikerült összemaszatolnia magát. A kiskutyának határozottan tetszett az ötlet, az anyukának viszont határozottan nem volt ínyére, mint ahogy az sem, hogy mi ketten kedvesemmel pont mellettük elhaladva kezdtünk kacarászni.
Nem törődtünk vele. csak sétáltunk tovább a parton, néztük a víz csillogását, fogtuk egymás kezét és mindketten a gondolatainkba merültünk. Én további példákat kerestem hasonlatom ecsetelésére, szépeket és vicceseket, az életünk és a természet örök és megkérdőjelezhetetlen kapcsolatának bizonyítékait, hogy érezhesse, hogy bár nem vagyok egy tökéletes férfi, sem egy tökéletes társ, de furcsa és különc természetem elviselését mennyire nagyra értékelem tőle. Ő szerintem eközben arra gondolhatott, hogy vajon hogy a fenébe jutnak ekkora hülyeségek az eszembe.
- Jut eszembe, a víz ad életet minden magnak, ami a földbe kerül. Ez sem elhanyagolható párhuzam. Ha eljutunk odáig egyszer, akkor majd te is életet fogsz adni a mi közös magocskánknak. – erre már nem reagált. Rám nézett egy pillanatra, aztán az út menti büfék sora felé indult tovább.
- És ha már a családnál tartunk, a főzéshez is víz kell. Víz nélkül szinte semmilyen normális ételt nem lehet elkészíteni. A mosogatásról nem is beszélve. Víz nélkül képtelenség lenne mosogatni. – mosolyogva figyeltem és számoltam a másodperceket. Tisztában voltam vele, hogy a húrokat feszegetem, de általában élveztem az ilyenfajta kekeckedést, még akkor is ha tudtam, hogy veszélyes játékot űzök. Kedvesemet sosem kellett félteni az ilyen dolgokban. Csodálkoztam is, hogy még nem árasztott el csípős megjegyzésekkel.
Séta közben a parttól nem messze csónakból horgászó pasast figyeltem, aki épp válogatott szitkokat szórt a damiljait összekuszáló vizibiciklis suhancokra, akik egyébként fakírképzőbe járhattak civilben, hogy így búvárruha és télikabát nélkül bemertek menni a jó esetben is 12 fokos vízbe.
- De ami a legfontosabb, bármikor megkívánhat az ember egy korty gyümölcslevet, a szomjúságot mégis csak a víz tudja rendesen oltani. – fél szemmel rásandítottam, ezt már biztos nem hagyja szó nélkül. Nem reagált, csak sétált mellettem a parti út szürke köveit számolgatva.
Nem bírtam ki, a kis ördög mélyen bennem követelte, hogy tovább üssem a vasat.
- Vagy egy átborozott éjszaka után is a víz az, ami visszavezet a boldog hétköznapok kellemes közegébe. Legyen a bor bármilyen különleges, vagy selymesen finom, mégis a víz, ami nélkül nem tudnék létezni és nem a bor…
- Te figyelj csak! Tudod mi az a cunami???
Vigyorogtam. Ismertem már és tudtam, hogy ezt már nem bírja szó nélkül hagyni. Sejtettem, hogy mi fog következni, de nem bántam. Vártam már mikor jön el a pillanat, amikor az elméletemet csodás érzékkel ellenem fordítva, halálpontos szúrás képében megérkezik részéről a kegyelemdöfés. Megállt, felém fordult, megfogta a kezem adott egy csókot a számra és mosolygó pillantásával mélyen a szemembe nézve ennyit mondott:
- Nagyon romantikus ez a hasonlat. Tényleg. De azért van valami, amit jó ha megjegyzel.… „Habár fölül a gálya, azért a víz az Úr!”
Mint mondhattam volna erre. Csak vigyorogtam, mint egy kosár birsalma, cinkos, kétértelmű mosollyal, mint akinek számtalan védhetetlen ellenválasza lenne, de épp nincs kedve elrontani a másik pillanatnyi örömét.
Mintegy végszóra, a tó közepe felől hideg csípős szél támadt, és a napot eltakarta a fekete felhőtömeg, ami szemmel látható sebességgel közeledett. Mindketten a tó felé fordultunk, amikor apró szurkáló esőcseppekkel összeborzolta a hajunkat egy erősebb széllökés. Egyszerre tört fel belőlünk a nevetés.
A készülődő vihar egyértelmű jelei az abszolút győzelem magabiztosságával ruházták fel kedvesemet.
Ritkán láttam olyan elégedett vigyort az arcán, mint akkor. Tettetett mérgelődéssel kézen fogtam, és sietős léptekkel elindultam hazafelé. Megpróbálta tartani a tempót, de inkább csak lobogott mögöttem és közben be nem állt a szája.
- Figyu, nem akarnál felmosni velem, ha hazaértünk? Vagy teát főzhetnél belőlem. Tényleg, ha vesekövem lesz, akkor elég ha kezelem egy kis vízkőoldóval? Vagy az csak a fogköveimre lesz jó? Ha belegondolok, ha tönkremegy a boilerünk, akkor csak egy kis leszbikus hajlamot nevelsz belém és folyton lesz otthon meleg-víz. Hé hova rohansz? Csak nem félsz egy kis esőtől? Hiszen az is víz!
Még gyorsabb tempóra kapcsoltam.
Egy ilyen hidegzuhany után kinek lenne kedve még bőrig ázni is…
május 10, 2008
Tegnap ismét sfportal találkozó volt a Trombitás étteremben, és mivel a múltkori alkalommal roppant jól éreztem magam, ezért elhatároztam, hogy a mostani estét sem hagyom ki.
Bár kissé nehezen indult be a jókedv - 15 ember nehezen tud úgy elhelyezkedni, hogy mindenki mindenkivel tudjon kommunikálni - a kerthelyiség összetolt asztalainak perifériájára szorult állapotunkban is igyekeztük jókedvre deríteni egymást. Pár pohár bor után és az étkezések befejeztével, szerencsére szellősebbé vált a társaság és szót tudtam váltani sokmindenkivel akiket addig nem ismertem - vagy csak kevéssé - és nagyon örülök neki, hogy újabb értékes egyedekkel bővíthettem az ismerettségi körömet. Mivel úgy alakult, hogy épp táskám egyik félreeső zsebébe rejtve magammal vittem az új családtagot is, - igen, az én szemem fénye laptopomat - és mert tudtam, hogy a társaság jórésze minimum bloggeri szinten űzi az írás különböző formáit, ezért támadt egy elvetemült ötletem. Írjunk közösen novellát. Ezt a játékot annó középiskolában, táborban, elborult borozgatós netes csetelések ideje alatt már teszteltem, de két-három alkotónál több még sosem vett bennük részt. A szabályok egyszerűek voltak. Leírtam egy címet és egy mondatot és továbbadtam a laptopot a mellettem ülőnek aki egy újabb mondattal egészítette ki az irományt, majd ő is tovább adta. A végeredmény azthiszem hűen tükrözi az alkotók személyiségét, elmeállapotát és alkoholos befolyásoltságukat. Íme a mű a maga nyers valójában, - vettem a bátorságot és semmit sem javítottam bele…pedig a végefelé lenne mit 
Az alkotók: (az eszembejutás sorrendjében) Fairylona, Szonja, Adeptus, Hadiösvény, Nita, Vid, Chelloveck, Sayed, Merras, Sheenard, Brod és jómagam. Ha véletlenüól kihagytam valakit akkor sikítson, vagy örüljön, hogy nem hoztam összefüggésbe a művel és így később nem kérhetik rajta számon
Mennyei Pokol
(novella, ami létrejött a Trombitás Sörözőben, 2008.05.09-én több kreatív alkotóelme jóvoltából)
Remegő kézzel nyúltam a borospohár felé, és pár korty után sikerült a mélyen bennem megfogalmazódó kérdést egy szuszra a velem szemben ülő lány szemébe hadarnom.
- Hiszel abban, hogy valahol messze egy másik fiú és egy másik lány most ugyanígy egymás szemébe néz, és ugyanazt gondolja, mint mi?
Ezzel a furcsa lánnyal még eddig alig találkoztunk (talán csak egyszer-kétszer? Kit érdekel?), így csak remélhettem, hogy azt fogja válaszolni, amit szeretnék – persze, hogy nagyon… legyünk őszinték, első pillantásra érdekelt.
Minden reményem és várakozásom ellenére a válasz mégsem volt pozitív, nekem tetsző. Innen az asztal másik oldaláról is úgy érzem, jó illata van.
Telepatikus úton próbáltam vele tovább kommunikálni.
- Mit szólnál, ha azt mondanám, ami velünk történik, nem is velünk történik, hanem valahol máshol, másvalakikkel?
A lány nem lehetett valami filozofikus alkat – bántam is én! megbocsátottam volna azt is, ha a Sláger Rádióról kell beszélgetnem vele a továbbiakban, csak ne álljon még fel –, nagyot sóhajtott, majd elképedésemre telepatikus úton válaszolt:
– És te mit szólnál, ha tudnád, hogy kissé kevesebb okoskodással, sokkal hamarabb az ágyadban kötnék ki?
A szememben valószínűleg pont az a smaragdszínű fény gyúlt ki, amit már többször használtam különböző égtájakon élő különböző vérmérsékletű lányok elcsábítására, legalábbis a különböző éghajlatokon élő különböző vérmérsékletű lányok leírása szerint.
- Azt, hogy bízd rám magad és hidd el nekem, hogy így viszont dupla élvezet lesz – szellem és test, kettő az egyben.
Romantikus hangulatomhoz nem illő röhögés csendült fel az asztal túlfeléről, bosszankodva pislantottam oda – az egyik srác lepecsételte a másik homlokát épp. Szóval a másik innentől Halálra Jelölt, és kettőnknek tanúskodnunk kell majd az Inkvizíció előtt, hogy rendben lezajlott a kivégzés. Visszafordultam a lányhoz, és eszembe jutott a mondat, amit a mosdóból kifelé tartva az egyik pincérlány súgott a másiknak: nekem nincs is sorsom…
Azt gondoltam , most vagy soha, és átnyúltam az asztalon, hogy megfogjam a kezét.
De a lány már nem volt sehol.
A téridőben megéreztem a jelenlétét, és azon nyomban utána teleportáltam. És amikor megjelentem a másik oldalon, és megláttam a körben lobogó lángokat, rá kellett jönnöm, hogy ember sose akarjon követni egy démont, akármilyen igéző is a tekintete.Meleg volt, de hogy őszinte legyek, voltam már melegebb helyzetekben is. A démonok az anyagi világban sokszor tökéletes lénynek tűnnek, de ha szeme van hozzá az embernek, azért kiszúrja őket – és ezzel teheti a legtöbbet azért, hogy megmentse önmagát. De ez a lány a démonvilágban is tökéletesnek tűnt – épp oly igéző, kívánatos, hibátlan, mint a mi síkunkon.
- Üdvözöllek a személyre szóló poklodban! - szólt a démonlány, az én Laurám hangján, azon a hangon, amit 2005 borzalmas májusa óta nem hallottam. Még mindig élénken él az emlékezetemben az a májusi alkony, amikor…
- Közbevágtam.
- Tá-ti-ti-tá-tá –mondtam. Csak eszembe jutott, felmerült a semmiből, mint egy tengeralattjáró, amelyet elhagyott a legénysége, miután automatára kapcsolt. Próbáltam nem odafigyelni, de nem tudtam nem észrevenni, hogy ugyanazt a ruhát viseli, mint azon a reggelen. A démonlány intett nekem, hogy kövessem személyes poklába. És ott érzékszerveim csődöt mondtak, se nem láttak, se nem hallottam. Egyetlen reményem volt, hogy kikerüljek innen, ha hagyom, hogy ösztönlényem fölébem kerekedjen, lássák, mi vagyok, honnan indultam és hová tartok, és mivé válok itt lent egy démon ölelő karjaiban.